Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
sát is. Pamphülosz pedig pontos leírást ad az amügdalokataktesz nevű ügyes eszközről, ami nem más, mint mandulatörő szerkezet. A mandula termesztésében első helyen álltak a föníciaiak. A gyümölcsöt hajósaik terjesztették el a görögök körében, és (íme a kultúrák közvetítő szerepe) miután Hellaszban meghonosodott, termeszteni kezdték, a görög telepesek pedig tovább vitték Nyugat felé, Szicíliába. A mandula népszerűségét jelzi, hogy a görög mítoszokban is találkozunk vele. Akamasz a megbeszélt időpontnál később érkezik meg, türelmetlenül epekedő szerelmese, Phüllitisz addigra mandulafává változik. A kedves királyleányka, Akatnasz cirógatására fává merevült ágain virágot fakaszt, de visszaváltozni nem tud, türelmetlensége örökre a fába zárja... Dionüszosz kegyetlen bosszút áll a féktelen Agdisztiszen, lerészegíti és nemi szervénél fogva egy fához köti. Mikor az mámorából felriad, hirtelen felpattanva megcsonkul... véréből madulafa sarjadt. A görögök közvetítésével fajták, termesztési eljárások, fogyasztási szokások jutottak el a gyarmatvárosokba, sőt még Tripoliszba, Kürenaikába is. Az i. e. VI. században a föníciaiak ismét szerepet játszottak a mandula elterjesztésben, kései telepeseik eljutottak Gibraltárig. A római Impérium feltámadása kezdetén is felkarolták a mandula termesztését. Kezdetben görög diónak nevezték, mint ahogy Cato írta. Varró, Plinius, Vergilius is foglalkozott vele. Columella hosszú dió és albana elnevezéssel illette (Petino, 1944). I.sz.79-bensúlyos lávafolyam pusztította el Pompejit. Több, azóta előkerült festmény és mozaik ábrázol bőtermő mandulafákat. Ez is bizonyítja, hogy a mandula nagy népszerűségnek örvendett Itáliában. Plinius idején már Hispániban és Lusitaniában is kezdtek mandulát termeszteni, ez később Columella korában már szépen kibontakozott. A Capitulare de villisben a Karoláig-királyok ösztönözték a mandula termesztését. AIX. században Provance-ban is művelésbe vették ezt a gyümölcsfajt. (Nem kizárólag Dél-Európában termesztettek mandulát, hiszen az ezredfordulón már Angliában, a Balkánon és a Kárpát-medencében is foglalkoztak vele.) A mandula termesztésében az arabok, illetve mohamedán vallású népek a VII. századtól kezdődően fontos szerepet játszottak. Egy jámbor legenda szerint a rabló halála előtt megvallja az imámnak, hogy lelkét 90 gyilkosság terheli. Az imám javaslatára botot szúr le a temető földjébe, ha az ágacska kivirágzik, meglátja a paradicsomot. .. Áron vesszejének csodás virágba borulása ismételten felbukkan pl. a Tannhăuser-mondában is: „A bűnös száraz botja ím Virulva hajt zöld lombokat, Az alvilág hatalma vész, E szent csodában üdv fakad...” A mandulatermesztés arab eredetét az Ibériai-félszigeten született legendák (spanyol és portugál) is bizonyítják. A kalifa valamelyik kedvese számára a havas tájakat akarta felidézni a virágzás idején, ezért ültettetett a mórokkal sok-sok mandulafát a hegyoldalakra. A népvándorlás kora alig változtatta meg az európai mandulatermesztő tájakat, sőt a korai román korban (szimbolikus jelentése miatt) a kolostorkertek, a temetők fontos fája lett. Itáliában termesztették a legtöbb mandulát a középkorban, a XV. században Balducci Pagoletti a történelem első, mandulatermésre vonatkozó szabványát írta meg. Az olasz kereskedelem központja Messina, a mandulakereskedelem fontos városa viszont Nimes, Montpellier, Sevilla, Casablanca, Konstantinápoly és 108
