Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
London volt. A XVII. században már a németek is próbáltak mandulát termeszteni, de a nemesítői munka sem járt eredménnyel; a mandulával csak a szőlő termesztési határától délre lehet biztonságosan foglalkozni. A németországi kudarcok idején a spanyolok sikeresen honosították meg a mandulát Dél-Amerikában. A XVII. században Chilében már kertekbe ültették, majd Argentína mediterrán klímájú részén is termesztették. Kaliforniában, Floridában és Texasban csak a XIX. század derekán honosodott meg (Childers, 1961). A kaliforniai mandula Ausztráliában vált népszerűvé, de Dél-Afrikában és Új-Zélandon csupán a XX. században ültettek nagyobb területen. Manapság Olaszország, Spanyolország és az Egyesült Államok termeli a legtöbb mandulát, minőségi magbél terem Görögországban, Törökországban és a Közel-Keleten. A mandula a Kárpát-medencében 1328-ban mondula néven szerepel először okiratban a mandula gyümölcse. Hetven évvel később a Schlügli-szójegyzékbe mondolát írtak, a Murmelius-szójegyzékben és Calepinus latin-magyar szótárában szintén ez az elnevezés olvasható. Lippai ezt írja a mondolafáról: ,,A’ mondola két féle: eggyikédes, az másik keserű... Füvei nem élnek, csak szinte az orvosságokban; amaval az étkekben, és nyersen is frissen, vagy szárazon. A’ mondola-fát nem szükség oltani: hanem vagy a magván ültetik, vagy tövébül ki-nőt csömötéken, Ianuariusban, és Februariusban ültetik őtet az mértékletes helyeken; az meleg helyeken pedig Octoberbe, és Novemberbe mind magon, s-mind ágacskán... ... A’ mondolát, póznákkal verik-le mikor meg-érik: noha éretlen-is szokták az urak asztalára adni, ha teli, és keménij a-béli, mind heastul két felé metszik. Meg-érik pedig, mikor a külső külső zöld héja, el válik keménytül, és hámlani kezd. Ha megkopácsollyák, s az-utánsós vízzel szolgalmatosság-nélkül pedig, jól meg kel száraztani, s úgy el-áll. Ha nehezen hámlik, ponyvába rakják, hamar el-válik a héjáiul.. A mandula nem honos Magyarországon, termesztésének kezdete a római uralom idejére nyúlik vissza. Budapest III. kerületében az Aranyhegyi-pataknál egy II. századi sírban mandulamagvakat találtak. A késő római (41. számú) sírban számos mandulamagra akadtak Dunaújvárosban. Sági Károly Keszthely-Dobogón a burkolótéglák közötti habarcsban borsóhüvely- és mandulakőmag-lenyomatokat talált. Mint azonban a szőlő esetében sem kizárt, lehet, hogy (pl. görög vagy kelta terjesztőmunka eredményeként) a rómaiak már láthattak mandulafát Pannóniában. A rómaiakat követő 700—800 évből semmi adatunk sincs a mandula sorsáról, csak egy XVI. századi budai lakás kútjának földtömedékéből ismert újabb maglelet, ami arra utal, hogy azért a középkorban is termesztették hazánkban. A legnagyobb gondot a mandula fagy érzékenysége okozta. A II—III. század óta folytonos csalódások s remények közepette szenvednek a mandulatermesztők a mostoha időjárástól... Ehhez kapcsolódik Janus Pannonius Egy dunántúli mandulafáról szóló költeménye is. A kutatások bebizonyították, hogy a verset Pécsett írta, a Mecsek déli lejtőin álló mandulafák adták a költemény alapélményét. A vers utal a trák királyleányra, Phülliszre: 109
