Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)

II. Pomona ajándékai

Babonatermő héjasok Közép-Ázsia gyümölcse A mandula őshazája Közép- és Nyugat-Ázsia, ahol szoliterként, csoportosan vagy ligetet alkotva, esetleg lombos és örökzöld fák társulásában fordul elő. Hegyvi­déki tájon a hegyek déli oldalán 250—1600 m tengerszint feletti magasságban még jól díszlik a mandula. Üzbegisztán, Turkesztán, Kazahsztán, Török- és Görögország, Irak és Irán, a Közel-Keleten Szíria, Libanon és Palesztina területén érzi jól magát. A Persica davidiana Észak-Kínában, a Persica ferganensis pedig Közép-Ázsiában honos, a törpemandula az Alpoktól az Altajig fordul elő, a makedón mandulának vi­szont a Balkánon van az őshazája. Pejovics —Terpó (1976) ismertette a mandula (Amygdalus communis) infra­­specifikus rendszerét. Ebből két convarietas fontos, egyik a nemesmandulák csoportja, ezek lehetnek kemény, félpapír- és papírhéjú típusok. Az alanyfajták a microcarpához tartoznak, részben keserű, részben édes magvú csoportokból állnak. Az asszír sukdu szó mandulát jelent, a prezsák hadamnak hívják. A zsidók szerint a tavasz hírnöke a saked mandula, a soked pedig éber jelentésű. Áron vesszeje is, amely egy éjszaka alatt kivirágzott, mandula volt (Számok könyve 17: 1 — 10). A Közel-Keleten érdekes az analógia a mandula elvirágzott sziromszíne és az öregség között: mindkettő idővel elfehéredik, szinte megőszül (Prédikátor 12: 7). Templomi gyertyatartók dísze is lehet mandulaág, -termés. A luz szó is mandulát jelent a Bibli­ában (a gyümölcs József történetében is feltűnik). Theophrasztosz és Dioszkoridész amydalainak mondja a mandulát. Itáliai ter­mesztése nem teljesen tisztázott, így Plinius is kételkedik abban, hogy Cato idején ismerték volna. Kínában a X—XI. századi krónikák mohamedán faként emlegetik. A közép-ázsiai fajták (kínai) bevitele nem teszi kérdésessé a származását: a mandula Közép- és Nyugat-Ázsiából ered. A mandulát a sumérok i. e. 2000 táján kezdték termeszteni, de (a magbél alap­ján) Afganisztánban, Kurdisztánban, Észak-Perzsiában és Mezopotámiában ezt megelőzően is folyt már szelekció. Az édes magvú változatok kiválasztása olyannyira sikerült, hogy más héjasok mellett a mandula is bekerült a termesztett gyümölcsök nagy családjába. A forgalmas közel-keleti kereskedelmi utak mentén mandulalige­tek létesültek, s az ókorban a palesztinai, az asszír, a babiloni, a perzsa, majd a görög szigetvilágról származó mandula vált messze földön híressé. I. e. 539-ben Kürosz király uralkodása idején a mandula az adókönyvekben is szerepel. Agrotechnikájá­nak leírása más fajokéval együtt is olvasható a gazdasági könyvekben. A föníciai hajósok jóvoltából Hellász földjén és Kisázsiában már az i. e. 15. században meghonosították a mandulát, de termesztése még az i. e. 9. században sem terjedt el, az Odüsszeia nem is említi. Nem sokkal később Hésziodosz írja, hogy gyü­mölcsét idegen tájakról hozzák, tehát akkor még nem termesztették. Phrünikiosz korában (i. e. VI. század) már ültettek mandulát a kertekbe. Hippokratész a keserű­mandulát orvosságnak ajánlja, Theophrasztosz ismerteti a mandula termesztését és ápolási munkáit, a fajtákat édes és keserű mandulákra osztva tárgyalja. Arisztophanész említi a görög mandulakereskedelmet, sőt a magbél felhasználá-107

Next

/
Thumbnails
Contents