Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)

II. Pomona ajándékai

Hosszú ideig alig foglalkoztak a Besztercei szilva termesztésének gondjaival, s közel 300 év alatt a fajta leromlott, gyümölcse elaprósodott, nagyon hajlamos lett a szakaszosságra. Úgy tűnik, hogy a jobb minőség iránti igény hiánya (aszalvány, pálinka) nem nagyon ösztönözte a nemesítői munkát, ez is szerepet játszott a fajta fokozatos leromlásában. Mátyus István a szerémségi Besztercei szilvaaszalás méreteiről ír: nagytermő évben 40 ezer vödör szilvát szedtek le, aminek jó részét megaszalták, részben napon, részben a kemence tetején (Luby, 1939).

A hazai fajták hibáinak ellensúlyozásaként a XVIII, században erőteljes fajtabehozatalt indítottak meg, így jelentősen bővült a fajtaválaszték és megkezdődött a Besztercei szilva szelekciós munkájais. Különösen nagy érdemeket szerzett a szilvafajták begyűjtésében, rendszerezésében és nemesítésében Georg L/cge/. 400-nál is több fajtát gyűjtött össze, s több mind 20 fajtát maga állított elő. Liegel szilvafajtákról írt főműve csak halála után jelent meg. Hazánkban Bereczki Máté létesített jelentékeny szilvagyűjteményt, amely a mai gyűjteményeknek is az alapját képezte.

A múlt század második felében az ősi népi szilvatermesztés konzerválódása figyelhető meg, amelynek legfőbb központja a Szamoshát, a Duna-völgy déli része, a Szerémség, a Dráva ártere, a Közép-Tisza vidéke és Erdély. Az I. világháború után megváltozott államhatárok miatt a történelmi termőtájak nagy része levált az anyaországról, ezért csak a Szamoshát és a Duna déli része, a Dráva-völgy egy része és a Közép-Tisza vidéke maradt meg. E területek néprajzi feldolgozását Luby (1939) és Andrásfalvy (1963) végezte. Jelentőségét tekintve a legfontosabb a Vásárosnaménytól Tiszabecsig húzódó terület.

A 400 km2-nyi ősszilvásban vadon terem a szilva, de temesztése is jelentős. A szamosháti termesztőtáj központja Panyola. A fő fajták: Kék vagy Macskatövű szilva (Kék kökényszilva), Penyigei vagy Nemtudom szilva, Boldogasszony vagy Bódi szilva és a Lotyó vagy Potyó szilva. „A magról kelt szilvacsemeték ártereken, holt medrek partján, halványok mellett vagy akár a vasúti vonalak melletti agyagárkok csirittyés helyein találhatók. Némelyik élelmesebb vasúti állomásfőnök szép pénzt vesz be a csirittyés kubikos-gödrökben nőtt szilvacsemetékből” (Luby Margit). A szilvát nyersen, aszalva, lekvárnak, íznek, sajtnak (penyő) feldolgozva fogyasztották, az ún. hullásszilvából pedig szilvóriumot főztek.

Az üzemi termesztés kialakulása, jelenlegi helyzete Tóth— Surányi (1980) könyvében részletesen megtalálható. A szilva az egész országban megterem. A Besztercei szilva a Duna—Tisza közi homokon, Békésben, Nyári aszalóval és Vörös szilvával vegyesen, Hevesben és Borsod-Abaúj-Zemplénben a Bódi szilvával elegyesen fordul elő. A Dunántúlon a Besztercei szilván kívül alig telepítenek más fajtát a házikertekbe, ha mégis, főleg Olasz kéket. A Szamoshát szilvatermesztéséről pedig már esett szó. Pillanatnyilag sok új fajta került be az országba, várhatóan a nagyüzemek a szilva külterjes, házikerti termesztését is vissza fogják szorítani.

106