Surányi Dezső: Kerti növények regénye (Budapest, 1985)
II. Pomona ajándékai
a fát más fáktól jókora távolságból is meg lehet különböztetni. A kérge színével, simaságával és vastagságánál fogva olyan, mint a hársé. Virágzata a körte és a naspolya virágzatához hasonló, s csupa apró, különálló 6 virágból áll. Gyümölcse piros, olyan, mint a Dyospirosé, akkora, mint a faba (ti. a Vicia fába magja), ami kemény, de a cseresznye lágy. Fája olyan helyen terem, mint a hárs: vizek mentén.” Mohácsy— Maliga (1956) felhívja a figyelmet arra, hogy ebben az ókori munkában a szerző nagyobb jelentőséget tulajdonít a cseresznye fájának, mint a gyümölcsének (bizonyára, mert bútornak, eszközöknek használták). A keraszosz elnevezés minden valószínűség szerint a cseresznyére utal. Legfeljebb még félmeggyekről lehet szó, mivel az ókorban nem sokra becsülték a savanykás gyümölcsöket, ami azt is bizonyíthatja, hogy az ókori ember nem foglalkozott sem termesztésével, sem gyűjtögetésével. A keraszosz a mai görög nyelvben a kérasziával hozható párhuzamba, a pelazgoknál és az albánoknál a vyssinebőlered a visnya, Weichsel és visciolo szó. Vergilius csak mellékesen említi a Georgicában, ezért De Candolle (1894) és Hehn (1870) arra következtet, hogy az valójában a meggyre vonatkozik. A nyelvi és botanikai elírások miatt, mint látjuk, nehéz a két autonóm faj elkülönítése, bár a magleletek esetében biztos a meghatározás, mivel a vadcseresznye és -meggy kőmagjának eltérő a forradása, így a svájci cölöpépítményekben valóban cáfolható a meggy jelenléte, vagyis lakói nem fogyasztottak meggyet. Joggal összegezi véleményét így De Candolle: „Ha összefoglalom ezeket a kissé ellentmondó és meglehetősen bizonytalan adatokat, hajlandó vagyok elfogadni, hogy a Prunus cerasust ismerték és már meg is honosult a görög civilizáció kezdetével, kevéssel később Olaszországban is, mégpedig mielőtt Lucullus Kisázsiából a cseresznyefát magával hozta volna...” A termesztett cseresznyék Itáliába vitele Lucullus Mithridatész elleni háborúja idejére esik, vagyis i. sz. 64-re. A római hadvezér által összegyűjtött fajtákból kerülhetett ki az a 8 cseresznye- és 2 meggyfajta, amelyet Plinius természetrajzában ismertetett. Lucullusnak a cseresznyével kapcsolatos életepizódját Plutarkhosz a Párhuzamos életrajzokban is megemlíti. „A cseresznye Itáliában Lucullusnak a Mithridatész fölötti győzelme előtt vagy a Város alapításának 680. éve előtt nem létezett. Lucullus volt az első, aki ezt a fát Pontuszból behozta és meghonosította, és ma már — százhúsz év múltán — a tengeren túl is elterjedt. A cseresznyét a leggondosabb ápolással sem sikerült Egyiptomban termeszteni. Ebből a gyümölcsből az Aprioniainak nevezett fajta a legpirosabb, a Lutatiai a legfeketébb, a Caeciliai pedig a leggömbölyűbb. A júniusi cseresznyének kellemes az íze, de csak akkor, ha — úgyszólván — a fája alatt eszik meg, mert annyira kényes, hogy nem bírja a szállítást. Legtöbbre becsülték a duránci fajtát, amelyet Campaniában Pliniusi cseresznyének, Belgicumban Lusitaniainak neveztek, továbbá a Rhenus (Rajna) mentén termő fajtát. Utóbbinak a színe fekete, piros és zöld keveréke és mindig olyan, mintha most akarna megérni. Még nincs is öt éve, hogy a babércseresznyének nevezett fajtát meghonosították. Ez a fajta babérra oltás (?) által keletkezik, íze keserű, de nem kellemetlen. (Lehetséges, hogy a Laurocerasus vulgaris-ról van szó.) A Makedóniai meggy fája igen kicsi, magassága ritkán múlja felül a három cubitot; a Chamaecerasus pedig még ennél is kisebb, mert csak bokor. „A cseresznye egyike a legkorábban termést hozó gyümölcsöknek (?), szereti a hűvös és az északi fekvésű helyeket. A gyümölcsét néha megaszalják a napon és olajbogyó módjára hordókban teszik el” (Plinius). A felsorolt fajták közül a júniusi cseresznye, a duránci (Bigarreau, Napóleon, Sárga spanyol, Ökörszív), a makedóniai és chamaecerasus (törpe meggy, maraszka) a legfontosabb a ma termesztett fajták szempontjából. A cseresznye és a meggy ter-95
