Kovács Gyula (szerk.): Dózsa 1492 - 1972. A Dózsa-emlékünnepségekhez (Cegléd, 1972)

Szatmári Lajos: Az 1514. évi Dózsa-parasztháború az irodalomban

elmondott három beszédében nyomon követhető a haladó politikusok szemléletének fejlődése.

Az 1830-as megyegyűlési beszédében (A szatmári adózó nép állapotáról) megdöbbentő számadatok hűvösségével állapítja meg, hogy megyéje adózásra kötelezett népességének több mint fele „csak zselléres lakos” és hogy a parasztnak kenyere sincs, s éhen kell halnia, ha rossz a termés.

A sorsvonás tárgyában történt felszólalásában már átfűtött érzelemmel követeli, hogy az erőszak helyett érdekeltté kell tenni a jobbágyot a haza védelmében. Az 1832—36-os országgyűlés a francia júliusi forradalom, a lengyel szabadságharc és a magyar felvidéki parasztfelkelés okozta nyomasztó légkörben ült össze. A reformpolitika szónoka, Kölcsey „Az örökös megváltás” javaslatának bécsi visszautasítása után mondta el drámai beszédét e tárgyban. Itt már szenvedélyesen, az érvelés éles logikáját is igénybe véve követel szabadságot és tulajdont a jobbágyság számára. Leleplezi az osztrák kormányt, de a maradi nemesség felé is döntő érvként süvölti annak a nevét és harcát, akinek „szelleme” évszázadok óta „halhatatlanul, hódíthatatlanul, lángra lobbanva vagy hamu alatt parázsolva ég.” Kölcsey tehát megértette a parasztforradalmakat, nem rendzavarást lát bennük, hanem a szabadság, a legfőbb jó kiolthatatlan lángját. (A két beszéd szövegrészletét megtaláljuk a középiskolás szöveggyűjtemény II. oszt. anyagában.)

Az évszázados jobbágykérdésben még a 48-as forradalom előtti években is felülről jövő reformoktól remélték a megoldást a haladó nemesség politikusai. Kölcsey után — osztálykorlátait hasonlóan áttörve — a politikai küzdelem és az irodalom terén ezért legtöbbet Eötvös József tett. Három ismert regényének tartalma, művészi megoldása híven tükrözi a reformkor politikai és irodalmi törekvéseit. Sorrendben csak a harmadik szól kifejezetten a háromszáz évvel előbb elfojtott küzdelemről, de az első kettővel is ezt előkészítve keresi saját korának felvetődő kérdéseire a választ. Az 1839—41 között megjelent A karthausi egy ifjú érzelmi viharainak leírása keretében a kapitalista rend útvesztőit mutatja be, A falu jegyzője pedig az elavult magyar jobbágyrendszernek máig is időtálló kritikai realista ábrázolása. Az 1846-os galíciai parasztlázadás hatására kezdett és 1847-ben megjelent Magyarország 1514-ben című regényével Eötvös még messzebbre hatolt: együtt érez a parasztforradalmat létrehozó indulatokkal, szenvedésekkel, bár az egész művel az újabb forradalom elkerülését kívánja szolgálni. Ha A falu jegyzőjében megmutatta, hogy milyen a jobbágyság helyzete a feudalizmus-40