Bariczné Rózsa Mária et al. (szerk.): Ceglédi kalendárium '95 (Cegléd, 1994)
Kisfaludi Péter: Tisztelt Olvasó!
CEGLÉDI KALENDÁRIUM '95 Kossuth Lajos temetése és a ceglédiek „Kossuth Lajos, egykor Magyarország polgára, törvényhozója, minisztere, kormányzója, apánk, apostolunk, megváltónk, mindenünk: nincs többé!" Ez az első nyilvános ceglédi híradás Kossuth Lajos haláláról. Őszinte megrendülést tükröz, végtelen szomorúságot jelenít meg ez az egy mondat. 100 évvel ezelőtt soha nem látott gyászba borult az ország, a szó szoros értelmében feketébe öltözött minden és mindenki. Az egykorú híradásokból kétféle érzés olvasható ki. Ezek szerint az emberek úgy gyászolták Kossuthot, mintha közvetlen hozzátartozójuk, jó ismerősük lett volna. A gyász másfajta megnyilatkozásai viszont szinte természetfölötti jelenségként emlékeznek meg róla. Mintha elfeledkeztek volna arról, hogy Kossuth is halandó ember volt. Betegsége, majd halála ezért váltott ki hihetetlen mély érzelmeket a hivatalos államevezetés tagjaiban éppúgy, mint a várostól távol élő tanyasi parasztemberben. Valóban: a 92. évét élő Kossuth élő legenda volt Magyarországon, Juhász Gyula szavai szerint a „magyar nemzet élő eszményesülése", akinek egész élete, de a halála is közügy volt. Ezt a mítoszt siratták a magyarok, s agyászban rövid időre újra egységessé vált az ország, gyászolták Kossuthot a közintézmények, az egyházak, a társaságok, a politikai pártok. Az országos gyászról naponta tudósítottak az újságok. Kossuth betegsége, hosszú haldoklása kiváló téma volt a szenzációra mindig éhes szerkesztőknek. De mégsem csak a különszámok árából befolyó üzleti haszon lebegett egyedüli célként a hírlapírók szeme előtt. Az újságok hírei jelentették a korabeli Magyarországon az egyedüli forrást Kossuth állapotáról s az olvasók reménykedve és kétségbeesve várták a híreket. Érdekes ezeknek az eseményeknek a figyelemmel kísérése, adalék mindez a Kossuth-kultuszhoz. Tömeges részvét, megrendülés, kegyelet, politikai érdekek és érzelmek gondos mérlegelése: egy ilyen esemény kapcsán sok minden kiderül egy nemzet, egy állam, egy település, egy nemzedék egyébként nehezen leírható érzelmeiről. Ezúttal csak az 1894-es ceglédi eseményeknek járjunk utána, az itt történtek (s nem történtek) hűen tükrözik az országos eseményeket. Cegléden két hetilap működött 1894-ben, az események közlését tehát megjelenésük idejéhez kellett igazítaniuk, így sokszor csak utólag számolhattak be a történtekről. A halálhír március 20-án reggel 7 órakor érkezett Ceglédre, a fővárosban tartózkodó Cubody Ferenc polgármester távirata értesítette róla Szalay Sándor főjegyzőt. Bizonyára az ő intézkedésére tűzték ki mindenekelőtt a Városházára a gyászszalaggal bevont nemzeti trikolórt s a középületekre a fekete zászlót. S ezért került gyászlobogó gyorsan a magánházakra, az üzletekre. Ez utóbbiak portálját is az alkalomnak megfelelően dekorálták: Kossuth szobrát vagy képét tették a feketével bevont kirakatba. A látványhoz a három helybeli egyház a harangok szavával csatlakozott, melyeknek hangja a temetésig minden nap megszólalt reggel, délben és este. A gyász hivatalos jellegét a még aznap, Cubody elnökletével összeülő városi közgyűlés adta meg, melynek rendkívüliségét ez a néhány mondat jelzi: „A padsorokat sűrűn beülték (a képviselők), alig hiányzott néhány a 200 közül. Egy gyászoló sereg, komoly férfiakból! A karzaton pedig ember ember hátán sőt egyre szaporodott a nézők serege. Fekete ruhákban a nők is eljöttek a gyászt megosztani és könnyet ontani a közélet egyik komor csarnokában is." Az elnöklő polgármester előbb bejelentette a szomorú hírt s méltatta Kossuth érdemeit. A közgyűlés állva hallgatta Gubody szavait s mikor az mély megindulásának látható jeléül sírva fakadt, a képviselők s a hallgatóság vele együtt zokogott! „Ilyen megható jelenetet nem láttunk még életünkben. Őszintén gyászoljuk Kossuthot: a férfi71
