Bariczné Rózsa Mária et al. (szerk.): Ceglédi kalendárium '95 (Cegléd, 1994)
Kisfaludi Péter: Tisztelt Olvasó!
CEGLÉDI KALENDÁRIUM '95 Igen, életünk jelenik meg a maga értékével vagy hiábavalóságaival. Halálunk nem haldoklásunkkal kezdődik, hanem minden gondolatunk, szavunk, érzéseink, tetteink - melyek megvalósulnak, vagy elmulasztjuk azokat- halálunkat építik: életünk végérvényes teljességét. Halálra gondolni tehát hatalmas élni akarás. Pilinszky írja: „Rilke azon panaszkodott, hogy az emberek manapság már nem tudnak meghalni, ahogy a régiek tudták szertartássá emelni halálukat." Megteheti ezt a mai ember? Igent mondok még akkor is, ha a balesetek, a kórházak, az elfekvők, az öregek otthonainak elszemélytelenedett körülményeit vagy a hirtelen halálok gyakoriságát tapasztalhatjuk és a költővel kérdezzük: „Ha öröklétre születünk, miért halunk meg hiába?" Ha már meg kell halni, „saját" halállal halhassunk meg. A hogyanra ad tanácsot Hamvas Béla. „Éberségemet szeretném fokozni és soha nem elveszteni, hogy a halál pillanatában a lélek kiteljesedését át tudjam élni." Éberség szerinte: „Nem odaragadni semmihez, ami mellékes és fölösleges, főként semmihez, ami birtok és tulajdon, ami érdem és erény, fensőbbrendűség és kiválóság, alkalom és ok a kevélységre és hiúságra, semmi többlettudás és fontoskodás és koravénség, semmiféle titkos raktár és rejtekhely, dugdosott kincsek, takarékkönyv, életbiztosítás és élelmiszerraktár. Az ember, minél többje van, annál szegényebb." Nem odaragadni a semmihez...Ha újra és újra elolvassuk Hamvas Béla önfelhívását, akkor elfogadhatjuk, hogy az általa megfogalmazott éberség az alkalmas életállapot, melyben a magunk halálát élhetjük át. Mindezen meggondolások mellett a halál pusztulásképe szorongó félelemmel tölti be az embert. A szorongást oldja, ha a halálról úgy is gondolkozunk, amint Ernesto Cardenal. „Verssorok Thomas Merton halálára" című költeményéből idézek. „A halál - násza a vágynak - az odaadás csúcspontja." „A halál Egyesülés - és nincs más csak te magad - együtt a világgal.- A halál nem annyi, hogy elhagyjuk a világot, hanem - alámerülünk benne - te ott vagy a Mindenség titkai közt, - a Föld gyomrában - kívül e világ nagyüzemén, nem köt tér, nem köt idő." Egyesülés? A szerelem tűzizzásában két sejt egyesülésében indul el az egyes ember élete. Cardenal szerint a halál az odaadás csúcspontja: egyesülés. Mivel, kivel, hogyan, mi által? A töprengő embernek első szava, hogy nem tudom, nem értem. A kérdések kérdésére, hogyan lehet egyesülés a halál, Teilhard de Chardin próbál választ adni. „Egyesülni: ez minden esetben annyit jelent, hogy az ember kilép valamiből és részben meghal abban, amit szeret. De ha meggyőződésünk szerint ennek a Másban elveszésnek annál teljesebbnek kell lenni, minél nagyobbhoz, önmagánál nagyobbhoz tapad az ember, akkor hát mekkorának kell lennie a kiszakadásnak ahhoz, hogy Istenbe jussunk?... Mi lesz ennek a végleges átalakulásnak végrehajtója? Maga a Halál... Add, Uram, hogy megzavarodás nélkül jussak az egyesülés utolsó állomásához, melynek során Te az enyém leszel azáltal, hogy én kicsi leszek Tebenned... Add, hogy ha eljön majd az órám, Téged lássalak meg minden idegen vagy ellenséges erő alatt, amely elpusztítani akarna, vagy helyembe lépne. Amikor testemen (és még inkább szellememen) jelentkezik majd a kopás a kor miatt: amikor kívülről rám ömlik, vagy bennem belülről megszületik a baj, amely lebont vagy elvisz: abban a fájdalmas percben, amikor hirtelen ráébredek, hogy beteg vagyok, vagy hogy öreg lettem: s főleg abban az utolsó pillanatban, amikor érezni fogom, hogy énem kicsúszik ellenőrzésem alól, s teljesen tehetetlenül fekszem az engem valamikor kialakító ismeretlen nagy erők kezében: mindezekben a sötét órákban, add nekem Istenem, azt a megértést, hogy (ha elég nagy a hitem) fájdalmaim mélyén Te bogozod szét létem rostjait, hogy lényem velejébe hatolj és vigyél engem önmagadba...Taníts meg arra, hogy miként egyesüljek Veled halálomban." Chardin ezen elmélkedésében jelen van a halál kétértelműsége: a szétesés vagy a beteljesülés. Félelmében szorong az ember a halál előtt, melyben nyilvánvalóvá válik, hogy az ember üresség vagy teljesség. Jézus Krisztusról még az is ír, aki nem fogadja el istenségét, például Heller Ágnes: „Olyan individuum ő, aki magában hordozza, megtestesíti az emberiség nembeli lényét... Egyéni végül halála is: halála az ő halála, saját sorsához tartozik." Ha szemléljük Jézus halálát, látnunk kell benne a halál kettőségének szorongó szenvedését. Az emberi természet és személyiség széthullása az üresség átélése sikolt fel ajkán: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?!" Majd elérkezik az egyesülés pillanata: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet." És végül kimondja a szót: „Beteljesedett!" - végérvényesen teljessé vált élete. 55
