Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)

II. fejezet: Sárfalvi Béla: A növénytermelés jelenlegi területi eloszlása

17. ábra folytatása

próbálkozások a homok megkötésére, amit a homoki szántók részesedésének 0—30%-ról immár 30—50%-ra való emelkedése híven vissza is tükröz.

A következő negyven év alatt — amint ez az 1935-ös adatokból kiderül — korántsem folytatódott ilyen ütemben a szántó terjeszkedése, bár növekedése még mindig jelentős arányú volt, különösen a homokterületeken. A területi részesedés (58,9%) valamivel az országos (60,8%) mögött maradt. A homoki szántóterület növekedése ellenére is fennmaradt az éles elkülönülés a magas szántóarányú peremterületek, valamint a 30—50%-os arányt mutató hátság között. A peremtájakon különösen K-en, a Tisza mellett szaporodott a szántóterület. A térképről (17. ábra) egyes helyeken a szántó csökkenése olvasható le, ez azonban csak látszólagos. Baja területén pl. abból adódik arányának visszaesése, hogy ezekben az évtizedekben a város határa megnőtt, s nagy ártéri (dunajobbparti) területeket csatoltak hozzá.

1956-ban a szántó területi részesedése (56,6%) továbbra is elmaradt az országostól (58%) (17. ábra).

A szántónak a századfordulóig már kialakult eloszlása továbbra is fennmaradt, s ma is szembetűnő az éles határvonal egyrészt a vályog- és kötöttebb homoktalajok, másrészt a laza homoktalajok között. Az előbbi talaj féleségek területén (a Gödöllői-dombság, a Duna, Tisza és Tápió völgye, a Három Város, Szeged körzetében, valamint a Bácskai-lösztáblán) mindenütt az országos átlag

59