Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)

II. fejezet: Sárfalvi Béla: A növénytermelés jelenlegi területi eloszlása

1855

mentén évről évre bekövetkező pusztító áradások gátolták a belterjesebb gazdálkodásra való áttérést. Három-négy évenként a tavaszi zöldár és az őszi esőzések idején hatalmas területek kerültek víz alá, s az áradás után visszamaradt egészségtelen mocsarak csaknem lakhatatlanná tették a vidéket (17. ábra).

Az 1895-ös adatok alapján készült térkép (17. ábra) mutatja, hogy az elmúlt négy évtized során a szántók területi eloszlásában gyökeres fordulat következett be. A szántó területi aránya (53,6%) megközelítette az országost (54,9%).

Természetesen a már korábban is magas szántóaránnyal kitűnt területeken (Bácska, Kiskunfélegyháza, Pest környéke) tovább emelkedett —helyenként 80—90% fölé is — a szántó részesedése. Emellett azonban az egész Tisza mentén, a Duna mentén, a Tápió völgyében, valamint a Cegléd—Nagykőrös vidéki homokterületeken nagyarányú volt a növekedés, mindezeken a helyeken már 50% fölé emelkedett az arány. Továbbra is kevés maradt a szántóterület a középső, elzártabb futóhomokterületen (Bugac, Bocsa, Peszér, Adacs, Bugyi környéke). A szántó jelentős terjeszkedése arra vezethető vissza, hogy ekkor már nagyjából befejeződtek a nagy ármentesítési munkálatok, s több millió holdnyi terület szabadult fel a mezőgazdaság belterjesebb műveléságai számára. Ugyanezekben az évtizedekben indultak meg az első nagyobb arányú

58