Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
I. fejezet: Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdaságának természeti és társadalmi feltételei
csak az árutermelő mezőgazdaság fejlettebb fokán, az intenzív árucsere lehetőségének megteremtése után, azaz a múlt század második felétől kezdve jutottak komolyabb szerephez. A környező területek egyik sajátossága, hogy — a Tiszántúlt is beleértve — mindenütt fejlettebb az istállózó állattenyésztés. Ez eredményezte, hogy a Duna—Tisza közi homokvidék szőlőbirtokosai a Tiszántúlon és a Dunántúlon vásároltak trágyát, s így többé-kevésbé ki tudták elégíteni a szőlők trágyaigényét, ezért semmiféle kísérletet sem tettek a homoki istállózó állattenyésztés, ezzel kapcsolatban a helji takarmánybázis megteremtésére. A legutóbbi időkben azonban — az okszerű szántóföldi termelés terjedése következtében — az előbb említett tájak az általuk termelt istállótrágya mennyiséget teljes egészében felhasználják, így a Duna—Tisza köze trágyabehozatali lehetőségei egy csapásra megszűntek, s most már napirendre került a homokon is megtermő pillangós fajták kikísérletezése, termelésük elterjesztése. Hazánk másik homoktája, a Nyírség fejlett burgonya- és télialmatermelésének piaci egyeduralma révén ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy csak a közelmúltban kezdődtek meg a komolyabb kísérletek a meszes homoknak legjobban megfelelő burgonya- és télialma-féleség kitermesztésére. A Duna—Tisza köze mezőgazdaságára rendkívül nagy hatással voltak az elmúlt évtized során különböző állami szervek által életbeléptetett adminisztratív rendelkezések is. A legmaradandóbb, egyben a legnegatívabb következménynyel a szőlőterületekre elhamarkodottan alkalmazott ötszörös adókulcs járt. Bár e megfontolatlan intézkedés már nincs érvényben, az ezáltal okozott súlyos károk felszámolása — sok ezer kh-ra rugó, elhanyagolt vagy elhagyott, sőt kiszántott szőlőterület felújítása •— még hosszú időt igényel. A szerződéses növénytermelés ugyanakkor nagyon hasznos eszköznek bizonyult a Duna—Tisza közén is a mezőgazdaság szerkezetének kedvező irányba történő megváltoztatására, új és értékes növényi kultúrák meghonosítására. Többek között így terjedt el a konzervgyárak környékén a zöldség- és főzelékfélék nagyobbarányú termelése, valamint a külföldön is keresett takarmánymagvak vetése. A kötelező vetésterv ideig-óráig megoldást jelentett bizonyos társadalmi szükségletek adminisztratív úton való kielégítésére, alapjában véve azonban — az elmúlt évek tapasztalatai bizonyítják — külterjes irányba fejlesztette a mezőgazdaságot. A termésátlag növelése helyett a vetésterület emelésével kívánták biztosítani a belső kenyérgabona-szükségletet, ugyanakkor csökkent a takarmányfélék termelése, esett az állattenyésztés színvonala. C) A DUNA—TISZA KÖZI MEZŐGAZDASÁG SZERKEZETI KÉPÉNEK KIALAKULÁSA A Duna—Tisza közi mezőgazdaság szerkezetének a társadalmi—gazdasági fejlődés különböző időpontjaiban való vizsgálata során elsősorban a birtokviszonyok, a művelésági arányok alakulását, ezzel párhuzamosan a vezető ágazatok (a szántóföldi termelés, az állattenyésztés, a kert- és szőlőkultúra) profilját, fejlődési irányát, valamint ezeknek az ágazatoknak az egész mezőgazdaságon belüli súlyát, egymáshoz való viszonyát vehettük figyelembe, s el kellett tekintenünk a hiányos és rendszertelen árutermelési adatok értékelésétől. 42
