Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
I. fejezet: Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdaságának természeti és társadalmi feltételei
A Duna—Tisza közi mezőgazdasági keresőknek 1949-ben — hasonlóan az országos arányhoz — csaknem 13%-a bérmunkás volt, akik meglehetősen egyenetlenül szóródtak el tájunkon. 1000 kh mezőgazdasági területre több mint 60-an jutottak Hajós, Nemesnádudvar, Jánoshalma, Kelebia és Alpár határában, de magas az arányuk Nagykőrös, Gyón vidékén és a Csepel-szigeten is. Főleg olyan területeken élnek nagyobb számban, ahol a belterjesen művelt határ túlságosan felaprózódott, és egyúttal magas a népsűrűség is (Jánoshalma környéke), vagy ahol nagybirtok terpeszkedett, a felszabadulás után pedig azt nem osztották fel, hanem állami gazdaság létesült a helyén (Hajós, Nemesnádudvar). A mezőgazdasági keresőknek rendszerint csak kis hányada tud elhelyezkedni helyben, zömük távolabbra jár állandó vagy idénymunkára. A Duna—Tisza közén 1949-ben 1000 kh mezőgazdasági területre átlagosan 23 mezőgazdasági bérmunkás jutott (14. ábra). d) A mezőgazdasági termelés sajátosságainak kialakításában igen jelentős szerepet játszanak a települési viszonyok. Hatásuk fokozottan érvényesül a Duna—Tisza közén, ahol az Alföld nagy részére annyira jellemző tanyarendszer alakult ki. A tanyakérdésnek igen bő irodalma van. E problémakör legjobb szakértői közül Győrfey István a nomád állattartáson alapuló, — gazdasági szükségszerűség kényszere alatt kialakuló —, az ősi szállások emlékét őrző mezőgazdasági rendszert lát a tanyás művelésben. Erdei Ferenc szerint a tanyák a — török dúlás következtében kialakult — nagy határterületeken folytatott mezőgazdasági termelés kapitalista fejlődésének kifejezői voltak kezdetben. A gazdaságtörténeti kutatások Erdei nézeteit igazolják. Az adott településföldrajzi keretek között — az óriáshatárú települések területén — a mezőgazdaság kapitalizálódásának, az árutermelés fokozásának egyetlen útja volt a munkahely, ill. lakóhely közötti nagy távolságok megszüntetése, kezdetben csak a termelés legfontosabb időszakának tartamára. Természetesen, ha nem is bizonyítható az ősi szállás-, ill. a XVIII. századtól kezdve rohamosan fejlődő tanyarendszer közötti kontinuitás, a hagyományok nyilván szerepet játszottak a forma megválasztásában. Ugyanakkor — jóllehet kezdetben a tanyákat is állattenyésztő gazdálkodás hívta életre — a szállásrendszerre emlékeztető külterületi tanyák hálózata gyökeresen más gazdasági tartalommal jellemezhető. Erdei Ferenc a tanyarendszer történeti kifejlődésében két szakaszt különböztet meg. A kezdeti időszakot a XIX. sz. közepéig számítja, az azóta eltelt 100 év pedig a teljes kifejlődés szakasza volt. A kezdeti időszakban — melyet a mezőgazdaságon belül az állattenyésztés uralma jellemzett — a tanyák kizárólag ideiglenes szálláshelyek voltak. A XIX. sz. közepétől kezdve meggyorsult a tanyarendszer fejlődése. Az állattenyésztés, ill. a növénytermelés súlyának — az utóbbi javára történt — felcserélődése, a kapitalista — helyenként amerikai utas — fejlődés meggyorsulása, a folyamszabályozás nyomán felszabaduló területek meghódítása, valamint a homokterületeken fokozódó parcellázások a Duna—Tisza közén különösen serkentőleg hatottak a tanyahálózat sűrűsödésére. Ebben az időszakban a tanyák nagyobb része állandó településekké vált. A felszabadulást követő földreform a tanyák újabb tízezreinek keletkezését vonta maga után. A Duna—Tisza köze lakosságának 1949-ben kereken 1/3-a élt külterületen. A homokhátság területén a tanyai lakosság aránya helyenként 75—80% fölé emelkedett, az 50%-ot pedig csaknem mindenütt elérte. A külterületi lakosok kisebb hányada egykori majorokban, azaz csoportos településekben él, 38
