Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)

V. fejezet: Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági körzeteinek vázlata

harmada az Alföld legszárazabb nyarú, D-i szegélye pedig a legforróbb nyarú részei közé tartozik. A természeti adottságok azonban csak másodlagosan érvényesülnek a közgazdasági tényezőkkel szemben a mezőgazdasági termelésben is. Az az ellátóövezet, amely az utóbbi másfél század folyamán a főváros körül kialakult, a természeti viszonyoktól nagyrészt függetlenül jött létre, és a Duna—Tisza közén egyformán kiterjedt a homok- ill. vályogterületekre is. Ezen az övezeten belül is elkülönül ugyan némileg egymástól a két talajtáj gazdálkodása, termelési profilja, ezek a különbségek azonban elhalványulnak az ellátóövezetet jellemző közös termelési profil sajátosságai mellett.

3. A vetésszerkezetre a két kenyérgabona és a kukorica úgyszólván az egész Duna—Tisza közén rányomja bélyegét, döntő módon befolyásolva a vetésforgókat is. A következő legnagyobb vetésterületű növény már sokkal inkább variálódik területileg. A gödöllői, a dabasi, a kiskőrösi és részben a szegedi járás területén a burgonya, helyenként a peremvidékeken az őszi ill. tavaszi árpa vagy a lucerna foglalja el a harmadik helyet. A Duna—Tisza közén oly jelentős szerepet játszó zöldségfélék, továbbá a fűszerpaprika vetésterülete csak néhány község területén zárkózik fel a kenyérgabonák és a kukorica mögé.

4. Az állattenyésztés szerkezete a Duna—Tisza köze jelentős területén — eltekintve a kiemelkedő lótartástól — meglehetősen jellegtelen. A szarvas-303