Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
I. fejezet: Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdaságának természeti és társadalmi feltételei
В) A DUNA—TISZA KÖZE MEZŐGAZDASÁGÁNAK TÖRTÉNELMI—TÁRSADALMI ADOTTSÁGAI 1. A MEZŐGAZDASÁG TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSE А XVIII. SZÁZADTÓL A FELSZABADULÁSIG A Duna—Tisza köze osztozott az Alföld egészének történelmi sorsában: a török megszállás és az azt követő úgynevezett felszabadító hadjárat pusztításai nyomán ritka népességű, elhagyatott pusztasággá változott, hasonlóan az egész Alföldhöz. Nagy területek teljesen lakatlanná váltak, különösen a korábban is ritkán lakott középső homokvidéken, csak a Duna és a Tisza árterén sikerült néhány apró falucskának átvészelnie a másfélszázados vihart. Míg az azonos történelmi tényezők az egész Alföldön hasonló gazdasági problémák elé állították a társadalmat, a fejlődés, a kibontakozás — a helyi adottságok különbözőségének megfelelően — mindenütt más-más úton indult el. így a Duna—Tisza közén is az elhagyott területek hasznosítása, művelés alá vonása egyrészt a Kiskunság, a Három Város lakosságának kiváltságos helyzete miatt, másrészt a sajátos helyi természeti viszonyok következtében más módon, más ütemben ment végbe, mint az Alföldön egyebütt. * А XVIII. sz. vége felé — amint ezt а II. József korában lefolytatott 1789-es összeírás adatai tanúsítják — valamelyest enyhült tájunk képének sivársága. A jelentős belső vándorlás és külső telepítés révén lassan benépesültek a Duna—Tisza köze elhagyott területei, elsősorban D-en és É-on, míg a középső vidéken a megmaradt falvak, városok kapcsolták magukhoz a környező pusztákat. А XVIII. századot a már korábban megindult, de a kedvező konjunkturális viszonyok következtében ez időben teljes egészében kibontakozó eredeti tőkefelhalmozás folyamata jellemezte. Ennek kísérő jelensége a földközösség bomlása, a közösségi tulajdonok fokozódó kisajátítása, a földesurak kíméletlen terjeszkedése, allodizálása volt. A majorsági gazdálkodás elterjedése elsősorban a Duna menti és a D-i bácskai területeket jellemezte, míg a homokvidéken a magukat megváltott kun települések, valamint a török időkben megszerzett viszonylagos függetlenségüket továbbra is sikeresen őrző városok területe mentes maradt a földesúri kisajátítás következményei alól. A kedvező piaci lehetőségek (az iparosodó osztrák örökös tartományok, a háborús konjunktúra) fellendítették a gabonatermelést, s a földművelés kiterjeszkedett minden arra alkalmas területre, visszaszorítva a korábban vezető állattenyésztést. Belterjes gazdálkodás azonban nem alakult ki, mert — bőven lóvén föld parlagon — egy ideig korlátlan volt a terjeszkedési lehetőség, a birtokos nem ugyanabba a földbe fektette a profitját, hanem arra használta fel, hogy újabb területeket vonjon művelés alá. „Amíg a megművelt föld a meg nem művelthez képest viszonylag kisterjedelmű, s a talaj ereje még nem merült ki (s a tulajdonképpeni földművelés és a növényi táplálék túlsúlyát megelőző korszakban, amikor az állattenyésztés és a hústáplálék uralkodik, ez a helyzet), a kialakuló új termelési mód a paraszti termeléssel szemben mindenekelőtt úgy lép fel, hogy nagykiterjedésű földterületet művelnek meg . . . úgy, hogy a tőkét nagyobb kiterjedésű földterületen külterjesen alkalmazzák.” (Marx: Tőke III., Szikra, 740. old.). 27
