Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
I. fejezet: Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdaságának természeti és társadalmi feltételei
E gyors ütemű terjeszkedést kellőképpen példázza az a körülmény, hogy 1720 és 1789 között a Duna—Tisza közén meghatszorozódott a szántóföld területe. Ezt a fejlődést a XVIII. sz. második felében nem kis mértékben lassította a futóhomok egyre veszedelmesebb arányokat öltő mozgása, amely a török hódoltság és az azt követő évtizedek késői következménye volt. A török idő alatt és után kipusztították a homoki erdőket. Ehhez járult még az is, hogy a XVII. sz. végén, továbbá a XVIII. sz. első évtizedeiben, amikor még, főleg a császári katonaság garázdálkodása miatt, nagy volt a bizonytalanság, a szántóművelés nehezebben terjedt, a lakosság szívesebben foglalkozott a könnyebben menthető állatállománnyal. A hatalmas gulyák, ménesek és nyájak feltörték, fellazították a laza homoktalajt, felélték az azt megkötő növényzetet, s a szél lassan hordani kezdte a homokot. Ez a jelenség olyan méretűvé vált, hogy például Kecskemét megtiltotta polgárainak a homok feltörését, a bécsi kormány pedig, először II. József idején, sürgős intézkedéseket tett a homokpuszták megkötésére, és 1789-ben 3 évtizedes erdősítési munkálatok indultak meg. A feudális mezőgazdaság — amely az árutermelést nem a már megművelt földterület magasabbfokú kihasználásával, nem a belterjesség fokozásával, hanem újabb, addig műveletlen területek művelés alá vonásával igyekezett emelni — nem volt képes valamennyi, a Duna—Tisza közén előforduló talajféleséggel egyformán megküzdeni. A termelőerők XVIII. századi színvonalának megfelelően csak a legkevesebb, s egészen alacsony fokú mechanikai és kémiai beavatkozást igénylő talajon terjeszkedett a mezőgazdaság legfontosabb művelési ága, a szántó: elsősorban a vályogtalajon. A szántóföldi gazdálkodás legfőbb színterei a bácskai, részben a Duna menti, továbbá a Pest megye É-i részén előforduló vályogtalajok voltak. Míg a vályog- és a televényes homoktalajok területén a szántóterület „viszonylag” magas aránya jelzi a fejlettebb gazdálkodás térfoglalását, ugyanakkor a laza homokon, a szikeseken és az időszakosan vízjárta területeken a 60—80% között mozgó rét-legelő, az általában 20%-ot meghaladó terméketlen terület azt bizonyítja, hogy ezeken a talajokon még alig indult meg a földművelés előnyomulása. A vályogterületeken általános volt a háromnyomásos rendszer, a homokvidékeken viszont kétnyomásos gazdálkodást folytattak. A következő félévszázad folyamán, jóllehet gyökeres változások nem következtek be a Duna—Tisza köze gazdaságában, a fejlődés nagy léptekkel jutott előre. Az előző század folyamán végbement munkaerő-növekedés (az ország népessége 1680 és 1787 között csaknem megnégyszereződött) következtében a mezőgazdaság minőségi változáson ment keresztül. A földközösségek rovására meggyorsult az allodiális gazdálkodás előretörése. A XVIII. sz. utolsó évtizedében és a XIX. sz. elején tovább tartott, sőt fokozódott a gabonakonjunktúra, elsősorban a napóleoni háborúk és a kontinentális zárlat következtében. A piacoktól távol eső, közlekedési utakban szűkölködő Duna—Tisza közi tájon azonban ez nem túlságosan éreztette hatását. A gabonakonjunktúrát, amelynek feloldódásával égető tőkehiány lépett fel a mezőgazdaságban, a textilgyártás fellendülésével kapcsolatos gyapjúkonjunktúra követte, amely 1830—1850 között éreztette hatását. Ezt a korszakot (az 1855-ös művelésági megoszlás híven tükrözi) a szántó terjeszkedése helyett vagy helyesebben mellett a legelő és a rét helyenkénti előnyomulása, általában pedig korábbi részesedésének megtartása jellemzi. A községek középpontjától 28
