Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
I. fejezet: Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdaságának természeti és társadalmi feltételei
mény, hogy a csapadékszegénység, a talajok rossz vízgazdálkodása következtében itt olyan növények is igénylik az öntözést, amelyek másutt szárazon termelhetők. A két határfolyó sokoldalú előnyt nyújt a partmenti területeknek: állandó öntözőbázis, olcsó közlekedési út, halászati terület. A belvízproblémák még megoldatlanok, a csatornázás nem kielégítő. A Dunavölgyi Főcsatorna, amelynek a felesleges belvizek levezetése lett volna a feladata, nem elég körültekintő vezetése miatt gyakran kiönt, s a vadvizeket szaporítja. Csapadékban nem bővelkedő területünkön fontos szerepet játszik a talajvíz, amelynek szintje viszonylag kedvező a növénytermelés szempontjából. A Duna—Tisza köze legnagyobb részét homoktalajok borítják, de jelentős területeket foglalnak el a mezőségi, a réti, továbbá a szikes és erdő talaj ok is. Jó termőképességű, humuszban gazdag talajok — nagyobb foltokban — csak a peremeken fordulnak elő. Talajféleségeinek nagy része gyengébb minőségű. Ha a különböző talajokat nemcsak felületnagyságuk alapján értékeljük, hanem — mivel a növényi gyökerek átlagos fejlődési mélysége 80—150 cm között mozog — számításba vesszük hasznosítható köbtartalmukat is, akkor még kedvezőtlenebb a kép, természetesen elsősorban a homokhátságon. A meszes futóhomok, mivel humuszban és iszapos-agyagos részekben szegény, rossz víztároló képességű, gyorsan kiszárad, hamar melegszik és hül le. Utóbbi tulajdonsága idézi elő gyakran a korai és késői fagyokat. A három legfőbb növényi táplálékban — foszforsav, kálium, nitrogén — már eredettől szegény. Viszont mésztartalma könnyen oldható, a rajta termesztett növények két- háromszor annyi meszet használnak fel, mint a mészben szűkölködő talajokon. Ez a körülmény különösen a takarmánynövényeknél fontos állattáplálkozási szempontból. A mészigény mértéke szempontjából elsősorban a lucerna, vöröshere, repce, pillangósok, répafélék s végül a burgonya jöhet számításba. A talaj mésztartalma nagyon kedvező a csonthéjas gyümölcsök, a szőlő- és zöldségtermelés számára is. A gabonafélék szempontjából nem megfelelőek a Duna—Tisza köze meszes homoktalajai. A rozs és a kukorica csak azért foglal el nagy területeket, mert viszonylag ezekből a gabonafélékből érhető el itt a legjobb termés. A talaj rendkívüli mésztartalma azonban sokszor meggátolja a homokterületek külterjesebb hasznosítását is. Sok helyütt nem lehet erdőt sem telepíteni, mert a mész, amelyet a csapadék a felső talaj szintekből kioldott, az alsó szinteken összegyűlik s padkává cementeződik. A homokon kedvezőtlenek a tarlóvetemények feltételei, sokszor hiányzik a kellő talajnedvesség, amely elengedhetetlen a csírázás szempontjából. Akadályozza a másodvetések alkalmazását az a körülmény is, hogy a homokon ősszel (szeles időszak) nem szabad mélyszántást végezni, csak augusztusban. A Duna—Tisza köze kötöttebb talajai (dunai és tiszai ártér, Bácska, Tápiómente) részben a közeli talajvíz, részben az altalajban gyakori magnézium- és nátriumfelhalmozódás következtében rendkívül hajlamosak a szikesedésre. Ezeknek a szikeseknek minősége változó, aszerint hogy milyen mélyen helyezkedik el a vízzáró réteg. A sekély termőrétegű talajok különösen szenvednek a szárazságtól, csapadékosabb időben viszont vízkárok lépnek fel, ha az altalajréteg vízátnemeresztő. A sekély termőrétegű területeken csak kicsi gyökérfejlődési mélységgel megelégedő növények termelhetők. A D-i, egykor rendkívül termékeny lösztalajok részben a szikesedés, főleg azonban a hosszú évtizedeken át túlhajtott kukorica- és kendertermesztés miatt igen sokat vesztettek termékenységükből. 25
