Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)

I. fejezet: Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdaságának természeti és társadalmi feltételei

A hátság laposaiban, de különösen a Duna árterén a belvízszabályozás előtt kiterjedt lápok, láperdők és zsombékosok voltak; ezek területe már igen jelentősen megcsappant.

A hátság szikesein csak gyér sókedvelő és sótűrő növényzet él; közülük a szódás laposok mészpázsitja, valamint a magasabb szikes padkák vörösnadrág csenkesze kitűnő takarmányt nyújt.

Az Északbácskai-lösztáblán, mivel mindenütt termőtalajjá fejlődött már a lösz, nem található meg az eredeti jellegzetes löszflóra.

A Gödöllői-dombság ősi, többé-kevésbé zárt tölgyes erdőtakarójának ma már csak foszlányai találhatók meg. A jelenlegi erdők zöme telepített . Leginkább tölgyesekből, gyertyánosokból és akácosokból állnak, de úgyszólván mindenfajta fa fellelhető.

Összefoglalás. Az ország közepét elfoglaló Duna—Tisza köze az Alföldnek sajátos, viszonylag élénk reliefű peremtája. A domborzati viszonyok azonban a mezőgazdasági termelést csupán a Gödöllői-dombság területén állítják különleges feladatok elé.

Éghajlatát, amely nagy vonalakban hasonló az Alföld többi részének éghajlatához, a hőmérséklet nagy napi és évi ingása jellemzi. A telek hidegek, a nyarak forrók. Gyakori a késő tavaszi és kora őszi fagy. D-en az utolsó, ill. első fagyos napok közötti tenyészidőszak hosszabb, mint É-on.

Napfényben bővelkedik, ennek megfelelően a páratartalom és a felhőzet kicsiny, hőigényes növények termesztésére megfelelőek a feltételek. A csapadék szűkös, ingadozó és szeszélyes, erős a hajlam a nyári aszályra. K-i felében, ahol nagyobb a nyári meleg, ingadozóbb a csapadék, nagymértékben fokozódik a mezőgazdasági termelés bizonytalansága. A szélsőséges és szárazságra hajló éghajlati viszonyok között a téli és tavaszi csapadékot jobban kihasználó és korábban fejlődő, érő növények (őszi búza, őszi árpa) termései biztosabbak, mint a tavasziaké. A csapadék októberi másodmaximuma kedvező feltételeket teremt az őszi gabonavetések számára. A hócsapadék és hótakaró nem kielégítő, ezért néha kifagynak az őszi vetések. A tavaszi búza területe aszerint módosul, mennyire kedvezőek a viszonyok az őszi búza vetésére, áttelelésére. A kemény, hótakaróban szegény telek után emelkedik a tavaszi kalászosok aránya.

A homokon, a talajközeli légrétegekben uralkodó mikroklíma miatt elsősorban a magasszárú növények vetése gazdaságos.

A homokon olyan vetésforgót kell alkalmazni, melynél csak a lehető legrövidebb ideig marad fedetlenül a talaj, különösen az őszi és tavaszi szeles időszakban. A rozs és a szöszösbükköny ebből a szempontból a legmegfelelőbb növények sorába tartozik, mert mindkettő mintegy % évig fedi a talajt.

Az időjárás szélsőségei nyomán fellépő elemi csapások között elsősorban a gyors tavaszi olvadás és a rendkívüli mennyiségben lehulló csapadék következtében feltörő vadvizek, továbbá a fagykár, jégverés, homokverés játsszák a legfontosabb szerepet. Az 1931—35-ös években a Duna—Tisza közi vetésterületeknek mintegy 1,5%-át sújtották elemi csapások. A legnagyobb károsodás az őszi búza-, rozs- és burgonyavetést érte, elsősorban a téli és tavaszi fagyok révén.

Tájunk vízrajza szegényes, holott a kedvezőtlen csapadékviszonyok, a párolgás magas mértéke miatt feltétlenül szükséges lenne a víz visszapótlása. Ez sok helyen kutakból történik. A vízszegénységen csak öntözőcsatorna-hálózat segítene gyökeresen, esetleg a megépülő Duna—Tisza-csatorna, amennyiben mélyvezetésű lenne. Különösen égetővé teszi ezt a problémát az a körül24