Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
első felében legnagyobb volt az állománysűrűség, az utóbbi években a létszámgyarapodás meglassult, mélyen az átlagos fejlődési színvonal alatt maradt. 1954-—1957 között mindössze 5—-25%-kal nőtt a kacsaállomány. Ugyanakkor az elmúlt évek alatt igen gyors volt a fejlődés a Duna menti árterület D-i részén (kalocsai, bajai járás) és a homokhátságon (kiskunhalasi, kecskeméti, kiskőrösi, szegedi járás). Az előbbiekben 1957-ben az 1954-es kacsalétszám 240—250%-a, az utóbbiakban pedig 175—205%-a található meg. Több olyan helység is van, ahol a kacsatenyésztés nemcsak az 1954. évi színvonal felett áll, hanem eléri vagy meghaladja a háború előttit is. Természetesen 1935-ben e települések többségében területük és lakosságuk nagyságához viszonyítva nem volt sok a kacsa, így ma sem emelkednek ki nagyobb sűrűséggel. Ezek közül legfontosabb Kecskemét és Kiskunhalas, mivel ebben a két városban számszerint magas az állomány. A Duna—Tisza köze É-i részén, a főváros szomszédságában csak a dabasi, váci, monori járásban lendült fel erőteljesebben a tenyésztés. 1957-ben 84— 94%-kal több kacsát tartottak, mint 1954-ben. Területünk többi részén, ha kisebb mértékben is, van fejlődés, és örvendetesnek mondható, hogy az elmúlt évek során a Duna—Tisza közén átlagosan 61%-kal növekedett a kacsaállomány. A termelőszövetkezetekben a kacsatenyésztés jobban kiemelkedik, mint az egyénieknél vagy az állami gazdaságokban, mert a teljes baromfiállományukból 7,6%-kal részesül. Ez a nagyobb kacsatartás azonban csak viszonylagos, mert az állomány szám szerint kevés, a területi sűrűsége kicsi, és a Duna—Tisza köze teljes kacsaállományának mindössze 0,5%-a. Ezt az átlagos részesedést jelentősebben alig néhány járásban (szegedi, monori, nagykátai) haladja meg. d) Pulykatenyésztés Baromfiexportunkban fontos szerepet töltött be a pulyka, amelyet elsősorban Angliába szállítottunk. Ebből a kivitelből jelentős mennyiségben részesült a Duna—Tisza köze is. 1935-ben a Duna—Tisza közén már világosan kirajzolódik az intenzív pulykatenyésztő körzet, amely nagyjából a homokhátságot, Abony, Cegléd, Lajosmizse, Bocsa, Kiskunhalas, Ásotthalom településekkel bezárt területet foglalja magába (122. ábra). A pulyka nagyobb arányú tenyésztése is kapcsolódik a tanyákhoz, ahol szabadon, mondhatni külterjesen tenyésztik. A pulyka igen fontos tápláléka a legelő természetes rovar- és növényvilága; különösen a szikes legelőket kedveli. Hőmérsékleti igénye pedig a száraz meleg. 1935-ben számszerűleg legtöbb pulykát Kecskeméten tenyésztettek, közel 15 000 db-ot, utána következett Lajosmizse 9500 db-bal. Az intenzív pulykatenyésztő körzeten kívül jelentősebb tenyésztés csak néhány helységben folyt, így a bácskai területen Madaras, Bácsalmás, Bácsborsod, a Duna mentén Solt, Tass községekben, Fülöpszállás, Kunszentmiklós, Szabadszállás szikes és homokos legelőin. A Duna—Tisza köze É-i részén, a főváros közelében a legtöbb községben vagy egyáltalán nem, vagy csak igen kicsiny számban tartottak pulykát, kivéve Szód és Vácduka településeket, ahol viszonylag elterjedtebb volt, de napjainkban már itt is csak hírmondónak marad néhány darab. A II. világháború után a pulykatenyésztés is nagymértékben lehanyatlott, és még 1957-ben is a 20 évvel azelőtti állománynak csak mintegy 75%-a. A teljes baromfiállományon belül a pulyka aránya jobb, mint országos átlag-254
