Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
Ha a Duna—Tisza közén a sűrűség megoszlását vizsgáljuk, megállapítható, hogy 1935-től napjainkig kisebb-nagyobb eltolódások következtek be anélkül, hogy a létszámban nagyobb változás lenne (108. ábra). Ez az állapot azonban csak az utóbbi néhány év eredménye, mert 1954-ig a sertéstenyésztés nagyon lassan fejlődött, és a ráckevei járás kivételével az állománysűrűség messze elmaradt az 1935. évi sűrűségtől. A tenyésztés elmaradottsága legszembetűnőbben a bácskai területen mutatkozott meg, ahol ez időben a régebbi kiemelkedő sertéstenyésztésnek csak maradványai lelhetők fel, és a tenyésztés egyetlen községben sem érte el régi intenzitását, még az állomány minőségének javulása mellett sem. Ez népgazdasági szempontból is veszteséget jelentett, mert minden adottság — eredményes kukoricatermelés, fehérjedús szálasok termelése stb. — megvolt ahhoz, hogy gazdaságos és ismét nagymérvű sertéstenyésztés alakulhasson ki. Az utóbbi évek meg is hozták a kívánt eredményt, a helyes gazdaságpolitikai intézkedések következtében a sertéstenyésztés ismét fellendülőben van. Ha a régi sűrűségtől az 1957. évi némileg el is marad, a minőségi fejlődés (a hússertések térhódítása), a súlygyarapodás következtében a tenyésztés jelentősége ismét megnövekedett. 1000 kh mezőgazdasági területre a községek nagyobb részében 40—60 sertés számosállat jut, ami meghaladja a Duna—Tisza köze átlagos (42) sertéssűrűségét, és nagyjából az országos átlag körüli. Ezen a területen 20 évvel ezelőtt kb. kétszerese volt a sűrűség az akkori országos átlagsűrűségnek. Az állomány gyarapodásának üteme azonban nem tart lépést sem az országos, sem a Duna—Tisza közi létszám-emelkedéssel. Ennek következtében kiegyenlítettebbé vált területünk sertés számosállatsűrűsége, ill. a homokhátság ritkább állományú területe összébb zsugorodott. Az utóbbi évek erőteljesebb fellendülése ellenére is kevés a sertés a Duna menti árterületen, annak ellenére, hogy ez a tenyésztésben hagyományokkal rendelkezik. Az itt elhelyezkedő községek többségében az 1000 kh mezőgazdasági területre számított sertés számosállatsűrűség nem éri el a Duna—Tisza közi átlagot. Kiemelkedő, az átlagot meghaladó (40—60) sűrűség csak Solt környékén és a ráckevei járás községeiben található. Az 1935-ös állapothoz képest azonban itt is némi visszaesés következett be. A sertéstenyésztés kétségtelenül a homokhátságon, elsősorban annak K-i felén fejlődött a legtöbbet. A tenyésztésben elmaradottabb területek összezsugorodtak. Ide tartozik Kiskunhalas és környéke, ahol szembetűnő az alacsony sertéssűrűség. 1957-ben az 1000 kh-ra jutó sűrűség 10—30 (1935-ben 20—30) volt. Ez természetesen nagyon kevés, de indokolja a takarmányhiány. Egyrészt az itteni gyenge termőerejű homokon a kukoricatermelés kicsi —még ha a vetésterület jelentős is, de a termésátlagok nagyon alacsonyak —, ugyanakkor a gazdálkodás és a piaci kapcsolatok megkötöttsége miatt az ötvenes években már a szomszédos bácskai területről sem kaphatta meg a hizlaláshoz szükséges kukoricát, ami pedig mindig jelentős volt a homokhátság sertéstenyésztésében. A kötöttségek megszűnte sem segített azonban a sertéstenyésztés fellendülésében, mert a piaci kapcsolatok a régi mértékben nem álltak helyre. Kedvezőbb a kép a homokhátság többi részén, ahol a települések többségében elérte vagy meg is haladja a 30-as évek sertéstenyésztésének színvonalát. Elsősorban vonatkozik ez területünk K-i felére, ahol nagy sűrűségű, intenzív sertéstenyésztő terület alakult ki. (A tenyésztésnek ez a kiemelkedő intenzitása azonban csak a Duna—Tisza közére vonatkozik, mert országos viszony204
