Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
latban csak átlag körüli tenyésztési intenzitásnak felel meg.) Ez a nagyobb mérvű tenyésztés nagyjából Nagykátától széles összefüggő sávban az országhatárig húzódik. A sertés számosállatsűrűség az itteni települések többségében 40—60 között váltakozik, de előfordul ennél magasabb, 60—100 közötti sűrűség is. Különösen kiemelkedő az állomány gyarapodása Kecskemét, Kiskunfélegyháza környékén, ahol a harmincas évek közepének 20—30-as sűrűsége 40—50-re emelkedett. A tenyésztés fellendülését elősegítette, hogy egyrészt itt már jobbak a kukoricatermelósi lehetőségek, másrészt a hizlalás mellett süldőnevelés folyik. A süldőket sovány állapotban viszik piacra. A homokhátság DK-i területén, Csongrád megyének a Tisza jobb partján elhelyezkedő részén kisebb a változás, de így is számos helységben nagyobb a sűrűség, mint 1935-ben volt. A Duna—Tisza köze É-i részén, a főváros környékén sem haladja meg az 1000 kh mezőgazdasági területre jutó sertéssűrűség az átlagot —a községek többségében 20—40 —■, pedig itt a takarmányozási lehetőségek jobbak. A kukorica-vetésterület ugyan nem nagy, de már jelentősebb az árpatermelés, amelynek termésátlaga kétszer-háromszor akkora, mint a Duna—Tisza köze D-i részén. Ebben a tekintetben legjobb Cegléd és környékének helyzete, mely már beletartozik az intenzívebb sertéstenyésztő sávba. Ez tükröződik a sertéssűrűségben is, ami nem marad el az 1930-as években kialakult sűrűségtől. A főváros közelebbi környékén a sűrűség nem éri el a Duna—Tisza közi átlagot sem. Ez a körülmény a kicsi állomány mellett arra is utal, hogy jobbára csak saját szükségletre nevelnek ill. tartanak sertést. A Duna—Tisza közén tehát a sertésállomány nagysága nem sokat változott, ill. csak keveset emelkedett, és a tenyésztés területi eltolódása azt eredményezte, hogy a számosállatsűrűség kiegyenlítettebbé vált, továbbá a nagyobb sűrűségű bácskai terület mellé felzárkózott a Duna—Tisza köze K-г része is. c) A kocaállomány alakulása A koca részesedésének területi megoszlása a Duna—-Tisza közén elhelyezkedő községekben 1957-ben nagyjából azonos, vagy csak kevés az eltérés az 1935. évi állapothoz képest (110. ábra). Az anyaállat aránya azonban szinte egyöntetűen megcsökkent. Napjainkban legkevesebb az anyakoca a főváros környékén, ahol a települések többségében a sertésállomány 5%-át sem éri el. Ez az arány természetesen alatta marad a Duna—Tisza köze átlagának, ami nagyjából megfelel az országos átlagnak is. Ez azonban nem újkeletű jelenség, mert a harmincas évek közepén is ezen a területen volt a legkevesebb a koca; igaz, a mainál magasabb, 5—9% volt az aránya a települések többségében; ez nem annyira sertéstenyésztésre, mint inkább csak tartásra utal. A főváros környéki kisebb mérvű tenyésztést azonban nemcsak az anyakocák kisebb száma igazolja, hanem az is — ami következménye is ennek —, hogy a sertésállományból kevés a kéthónaposnál fiatalabb malac. A Duna— Tisza közén átlagosan az összes sertésből 10,5% a malac (országosan még több: 13,6%), ugyanakkor a gödöllői, monori, dabasi és részben a váci, aszódi járások községeinek többségében csak 3—8%. Ezzel szemben a hathónaposnál idősebb süldő lényegesen magasabb (8—15%) arányban részesül a sertésállományból, mint a Duna—Tisza köze átlagában. Ez természetes következménye részben az itt kialakult mezőgazdasági termelésnek, mely nem szakadod
