Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
lődés, ami megmutatkozik a létszám és az anyaállatok arányának alakulásában, de utána a létszám alig emelkedett, és a koca aránya is fokozatosan csökkent. A sertéstenyésztés gyors és nagyobb mérvű előretörése területünkön csak a legutóbbi években következett be, ezzel szemben országosan a háború befejezése után fokozatosan, egyenletesen növekedett az állomány létszáma. Az állomány súlyvesztesége azonban valamivel kisebb volt, mert tovább folytatódott a hússertések elterjedése; 1947-ben már kb. 29%-kal részesültek az összállományból. Ennek nagy része azonban a Duna—Tisza köze D-i területére korlátozódott, nagyjából a bajai, bácsalmási járás és a kiskunhalasi járás D-i községeire, ahol a sertésállománynak kb. 60%-a már hússertés. Ez az arány 1957-ig tovább növekedett. Népgazdasági jelentőségét emeli az a körülmény, hogy az iránta való kereslet is nagy, egyrészt mint tőkehús a lakosság ellátásában, másrészt pedig mint „bacon” a külföldi kereslet kielégítésére fontos. Napjainkban az utóbbi évek fejlődése nyomán a Duna—Tisza közének sertéstenyésztése meghaladja a 30-as évek tenyésztési színvonalát. A tenyésztés azonban nemcsak területünkön, hanem országosan is erősen felfejlődött, s ezért ha azt vizsgáljuk, hogy a Duna—-Tisza köze állománya a két időszak alatt hogyan részesül az országos állományból, lényeges változást nem tapasztalhatunk. Kitűnik, hogy a sertéstenyésztés jelentősége nem csökkent. Amíg 1935-ben az országos állomány 14,6%-a volt a Duna—Tisza közén, addig 1957-ben csak alig valamivel kevesebb: 14,1%-a, a koca aránya pedig 12,8%-ról felemelkedett 13,7%-ra, tehát a továbbszaporítás, a süldőnevelés lehetőségei ma még kedvezőbbek, mint a harmincas években. A sertéstenyésztésnek a mai magas foka azonban csak az elmúlt néhány év eredménye, addig az állomány gyarapodása igen lassú volt. Ennek pedig nagyobbrészt gazdasági okai voltak. A 30-as évek kiemelkedő sertéshizlalása, sertésárutermelése részben a külföldi piacok visszaszorulása, részben pedig a kötelező magas gabonavetés, a kukoricatermelés visszaesése, továbbá a korpa hiánya, a magas önköltség, alacsony felvásárlási ár, a kötelező beszolgáltatás és nem utolsósorban a termelési bizonytalanság miatt lehanyatlott. Az állomány számszerű és minőségi fejlődésének következményeként ma már a tenyésztés színvonala magasabb, mint a múltban. A hússertések, a keresztezéssel kitenyésztett hús- és zsírsertések egyedileg már nagyobb tömegű húst, sőt zsírt is adnak, mint a zsírsertések, de igényesebbek és lényegesen több fehérjét fogyasztanak. így elsősorban a vályogterületeken, a Duna menti árterületen és a Bácskai-lösztáblán szaporodtak el, míg a homokhátságon — a mostohább természeti és gazdasági viszonyok miatt — inkább a mangalica zsírsertés terjedt el. b) A sertés számosállatsűrűség A sertéstenyésztés jelentősége az utóbbi években megnőtt. Ez a számszerű gyarapodás mellett természetesen a sertés számosállatsűrűségben is megmutatkozik. (A számosállat átszámításánál 0,12-es kulcsszámot alkalmaztunk.) Az 1000 kh mezőgazdasági területre számított sűrűség 1957-ben már meghaladta az 1935-öst. Amíg 1935-ben a Duna—Tisza közén 1000 kh mezőgazdasági területre 41 sertés számosállat jutott, addig 1957-ben már 42 (országosan pedig 45-ről 50-re emelkedett). A különbségek nem nagyok, főleg területünkön elenyésző a változás. 203
