Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
A fajtaösszetétel tekintetében a fejlődés, változás a szarvasmarhánál be is fejeződött. A piros tarka térhódítása nyomán már 1935-ben jelentéktelenné vált a magyar szürke tenyésztése, de a még további csökkenését mutatja, hogy 1947-ben már csak alig 5%-kal részesül az összállományból, 1957-re pedig a fajtiszta állományból alig lehet néhány egyedet találni. E sok jó tulajdonsággal rendelkező fajtát kár volt hagyni ennyire kipusztulni. Hasznos kitenyésztő munkával, nemesítéssel, megfelelő takarmányozással tejhozamát — melynek zsírtartalma kitűnő — könnyen növelni lehetett volna. A feltétlen istállózásra való törekvés azonban pusztulásra ítélte ezt a fajtát. A belterjesebb szarvasmarhatenyésztés sem oldódott meg a túlzott istállózással, mert szervezetileg gyenge, nem elég ellenálló, a rossz takarmányozás következtében pedig alacsony termékhozamú állomány honosodott meg. Területünkön tehát a szarvasmarhatenyósztés a fajtaösszetétel változása ellenére is eléggé alacsony színvonalú, gyenge intenzitású. Az 1000 kh mezőgazdasági területre számított szarvasmarha számosállatsűrűség kicsiny (a szarvasmarha számosállat számításnál 0,8-es kulcsszámot alkalmaztunk), amely elmarad az országos állapottól, és mélyen alatta marad számos európai ország szarvasmarhasűrűségének. a) A szarvasmarha számosállatsűrűség A szarvasmarha számosállatsűrűségben az elmúlt több mint két évtized alatt, 1935 és 1957 között jelentős változás következett be. Országos átlagban az 1000 kh mezőgazdasági területre számított sűrűség az 1935-ös 122-ről felemelkedett 132-re, a Duna—Tisza közén pedig 88-ról visszaesett 85-re. A Duna—Tisza közén tehát mindkét időpontban kisebb az állománysűrűség az országos átlagnál, és még kedvezőtlenebb az a körülmény, hogy a változás negatív irányú, vagyis amíg országos átlagban a sűrűség növekedett, addig a Duna—Tisza közén még az 1935-ös nagyságot sem érte el. A szarvasmarhaállomány sűrűségének területi megoszlásában 1935 és 1957 között számottevő eltérés csak a Duna—Tisza köze Ny-i részén, Dunapatajtól D-re, a Duna menti árterületen és a Bácskai-lösztáblán következett be (102. ábra). Ha az 1000 kh mezőgazdasági területre jutó szarvasmarha számosállatsűrűséget megvizsgáljuk, kiderül, hogy számos helységben kb. felére, 2/3-ára csökkent a sűrűség, és a régi sűrűségi színvonalat csak néhány községben tartotta meg. A tenyésztésnek e visszaesésével lényegében megszűnt az elmúlt időszakban kialakult intenzívebb tenyésztő terület. Ez annál is inkább kedvezőtlen folyamat, mivel ez a terület a legalkalmasabb a takarmánytermelésre a Duna—Tisza közén. A visszaesés tehát nem a takarmánytermelés lehetőségeinek hiányából adódik. Észrevehetően lényeges a változás DK-en, Csongrád megyének a Duna—Tisza közére átnyúló részén. Itt több község állománysűrűségében figyelemre méltó az emelkedés, néhányban pedig visszaesés tapasztalható. E terület egészét tekintve azonban a tenyésztés fellendülése, a sűrűség növekedése a jellemző. A főváros távolabbi körzetében egy nagyobb sűrűségű terület alakult ki. Ez az egyes községek közötti kisebb-nagyobb változásokkal ma is megvan, sőt nagyjából Albertirsa, Dabas, Lajosmizse községek környékén és a Ceglédtől, Nagykőröstől К-re fekvő helységekben növekedett az állomány. Nem követ183
