Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
kezett be változás a Csepel-sziget É-i részén kialakult intenzív tenyésztésű, nagy sűrűségű területen sem, amely átnyúlik a Duna bal partján elhelyezkedő községekre is (Dunaharaszti, Dunavarsány, Taksony). A sűrűség mindkét időpontban : 1000 kh-on 110—160 szarvasmarha számosállat. Hasonlóan lényegtelen az eltolódás az aszódi járás középső és É-i felének (Galgamácsa, Galgagyörk, Püspökhatvan, Ácsa) szarvasmarhasűrűségében, amely terület az 1000 kh-ra jutó több mint 160 szarvasmarha számosállattal a Duna—Tisza közének legsűrűbb állományú góca. A Duna—Tisza közén tehát lényegében négy nagyobb sűrűségű szarvasmarhatenyésztő terület jelölhető ki, éspedig két kisebb: a Csepel-sziget É-i részén és az aszódi járás É-i részén, és két nagyobb : Gyón, Puszta vacs, Albertirsa, Abony, Jászkarajenő környékén, valamint Csongrádtól, Kiskunfélegyházától D-re, az országhatárig húzódó sáv. A tenyésztés intenzitása azonban csak viszonylagos. A felsorolt körzetekben kiemelkedő ugyan a tenyésztés, a szarvasmarha számosállatsűrűség, de csak a Duna—Tisza köze viszonylatában. Az országos állapottal összehasonlítva kitűnik, hogy ezek a körzetek csak átlagos intenzitású szarvasmarhatenyésztő területek, az itt kiemelkedő sűrűségű területek országos viszonylatban csak átlagos sűrűségűnek tekinthetők. Természetesen ez nem jelenti, hogy egyáltalán nincs a Duna—Tisza közén az országos átlagot is erősen meghaladó, magas sűrűségű, szarvasmarhát igen intenzíven tenyésztő település. Vannak ilyen helységek, de csak kevés számban, elsősorban a felsorolt szarvasmarhát tenyésztő körzeteken belül. A Duna—Tisza köze többi részén, így a főváros közvetlen környékén, a Duna menti árterületen és a homokhátságon már jóval ritkább a szarvasmarhaállomány. Természetesen ez sem tekinthető teljesen homogénnek, mert egyes helységek között kisebb-nagyobb eltérések figyelhetők meg. Megritkult az állomány a Duna mentén, a dunavecsei járásban, ahol több községben (Harta, Dunatetétlen, Dunavecse) az 1000 kh mezőgazdasági területre számított sűrűség nem éri el a 70-et sem. 1935-ben ezekben a községekben sűrűbb (70—90 számosállat 1000 kh mezőgazdasági területen) volt az állomány. Hasonló folyamat érvényesült a járástól D-re, a homokhátság Ny-i peremén elhelyezkedő községekben is (Imrehegy, Kéleshalom, Felsőszent iván). A szarvasmarhasűrűség egyáltalán nem közömbös a mezőgazdasági termelés szempontjából, mert a nagy mennyiségű szervestrágya nélkülözhetetlen a talajerő visszapótlásában. Ilyen tekintetben is kedvezőtlen a homokhátság helyzete ritkább szarvasmarhaállományával, mivel a homok trágyaigénye még nagyobb, mint a vályogtalajoké. Annak, hogy a szarvasmarhaállomány a Duna—Tisza közén még ma sem érte el az 1935-ös színvonalat, elsősorban gazdasági, gazdaságpolitikai okai vannak. Az ötvenes évek első felében tett helytelen intézkedések gátlólag hatottak többek között az állattenyésztés fejlődésére is. A magasra szabott kötelező gabonavetési arány, a különféle szerződéses termékek termelése — melyek adókedvezménnyel jártak — háttérbe szorították a takarmány termelést. A magas takarmány-, hús- és tejbeadás, alacsony felvásárlási árak gátolták a tenyésztés fellendülését. Az áraránytalanságok kihatása főleg a borjúnevelésben mutatkozott meg. A gazdálkodónak nem volt gazdaságos a borjú nevelése, mert a tej magas szabadpiaci árához viszonyítva alacsony volt a 184
