Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)

III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete

kihajtása volt. Nagy veszteség érte a lóállományt is, mert száma a háborúban erősen megcsökkent, nagyon sokat elraboltak az országból. A hanyatlás azonban nemcsak a számszerúségben, hanem a minőségben is megmutatkozott. A kiváló magyar lóanyag — melynek nem ártott, sőt használt a török hatás, a török lóanyaggal való keveredés — részben a császári seregekkel beözönlő gyenge és keverékállománnyal cserélődött ki, részben pedig a tenyésztés folyamán ezek rossz hatása is megmutatkozott.

A XVIII. sz. elején (1711., a szatmári béke után) kezdett fellendülni az állattenyésztés, de a fejlődést még mindig gátolta az a körülmény, hogy az osztrák császári ház magas vámokkal és számos korlátozó intézkedéssel akadályozta a külföld felé irányuló kereskedelmet. Ebben a században fellép egy olyan folyamat is, amely kihatással van az egész mezőgazdaság szerkezetére. Megindul a földközösség bomlása, a községi tulajdonok fokozódó kisajátítása. A kedvező piaci lehetőségek nagy lendületet adtak a gabonatermelésnek, aminek természetes következményeként nőtt a szántó és csökkent a rét-, legelőterület nagysága, az állattenyésztés bázisa. A földművelés terjeszkedésének természetesen a legjobb rétek és legelők estek áldozatul. A régi színvonalára tehát már ezért sem emelkedett az állattenyésztés. A rét és legelő nagymértékű feltörésének azonban hamarosan jelentkeztek a hátrányai is, mert nemcsak kevesebb lett az állatok számára a fűtermőhely, de minőségileg is sokat romlott, és a nagyarányú megterhelés miatt hozama állandóan csökkent. Ezért az állatok táplálásának biztosítása érdekében ill. a táplálék pótlására az ugart szántatlanul hagyták, aminek a következménye nagymérvű elgyomosodás lett.

Ez ideig a Duna—Tisza köze állattenyésztését a rideg tartás jellemezte. Hatalmas gulyák, ménesek, nyájak télen-nyáron kint éltek a legelőkön, de a XVIII. sz. második felében az állattenyésztésben is megindult a belterjesedési folyamat. Megkezdődött a jól tejelő szarvasmarha fajták behozatala és ezek istállózó tenyésztése. A táplálkozás fejlődésével a tej és tejtermék iránti növekvő igényt a magyar gulyamarha nem tudta kielégíteni. Tehát egy minőségi fejlődési folyamat indult meg, amely azonban még csak a Duna—Tisza köze É-i részén, a főváros közelében érvényesült.

Ebben a században a legelők romlásával a szarvasmarhatenyósztés rovására nagyobb arányban fellendült a juhtenyésztés. A juh ugyanis sokkal igénytelenebb, és az egészen gyenge legelőkön is megél. A XVIII. sz. második felében (Mária Terézia intézkedései nyomán) a juhászatban is minőségi fejlődés indult meg. Spanyolországból nemesítésre finom gyapjas merinó juhokat hoztak be. Ettől kezdve már nemcsak a tej, túró és durva gyapjú hozam nyerése volt a fő cél, hanem előtérbe került a külföldi versenyt is kiálló finom gyapjú nyerése, szállítása. A Duna—Tisza közén azonban ezek száma még nagyon minimális, és főleg a durva gyapjas racka dominált.

A XIX. sz. első felében a tőkés árutermelés kezdetével, a gabona-konjunktúra hanyatlásával ismét előtérbe került az állattenyésztés. Növekedett a szarvasmarha-létszám, de ennek nagyobb ütemű gyarapodását a juhtenyésztés nagyarányú fellendülése gátolta. E fejlődésnek az alapját a növekvő textilipar adta meg. A budai és fóti posztógyár már főleg a Pest közelében tért hódított merinó és nemesített juhok gyapját dolgozta fel. Hogy a juhászat mennyire előretört a szarvasmarha rovására, tanúsítja az a körülmény is, hogy 1832—36- ban törvényt kellett hozni a birka- és marhalegelők elkülönítésére. Ez időszakban általában nem csökkent a rétek, legelők aránya, sőt egyes helyeken növe172