Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
vei jobb. Nagyobb eltérés csak a kalocsai járásban és Nagykőrös környékén található, ahol lényegesen jobbak a rétek, mint a legelők, ellentétben a gödöllői járással, ahol rosszabbak. A Duna—Tisza közén a rétek nagyobbrészt a homokbuckák közötti időszakosan vízjárta laposokban terülnek el. Legjobb rétek a D-i csapadékosabb vályogtalajú területen (bácsalmási, bajai járás) találhatók, jó minőségűek még Abony, Cegléd környékén és a dunavecsei járásban is. Legnagyobb arányban a volt kunszentmiklósi járásban fordulnak elő, de minőségük gyenge. Számos helyen még ma is vannak a vizenyős területeken savanyú füveket adó rétek (Kiskőrös, Dabas, Ócsa, Sári környékén), melyek tápanyag szempontjából a leggyengébb takarmányok közé tartoznak, és a mészhiány miatt főleg növendékek etetésénél hátrányos következmények mutatkoznak. Az állat csontozata gyenge marad, fejlődése meglassul, satnyává válik. A Duna—Tisza köze rétállománya a már említett kedvezőtlen természeti viszonyok, a nagyméretű elgyomosodás és a gondozás hiánya következtében megközelítőleg sem olyan jelentős az állattenyésztés szempontjából, mint ahogy azt a területből való százalékos aránya alapján várni lehetne. Az egész takarmánybázis keményítőértékre számított értékének mintegy 11%-át teszi ki, mely kb. 34 700 szarvasmarha számosállat keményítőérték-szükségletének felel meg. Emellett a széna fehérjetartalma is kicsi, így az állati termékhozamok alacsonyak. Elsőrendű fontosságú tehát a rétek-legelők gondozása, javítása trágyázással (műtrágya, istállótrágya), a gyomoktól (acat, szamártövis) való megtisztítással, melyek gyorsan kiszorítják a hasznos füveket azáltal, hogy magvaikat nagyon könnyen terjesztik. A gyomnövényeket tehát még virágzás előtt kell kipusztítani. Gyenge rétjeink és főleg legelőink még sok tartalékot rejtenek magukban, de ezek feltárásához és kihasználásához okszerűbb, helyesebb gazdálkodás szükséges. Ilyen lehetőség a szakaszos legeltetés megvalósítása, vagyis a legelőterületnek csak egy részén való legeltetés mindaddig, amíg az állat itt teljesen le nem legelte a füvet. Ezután a legeltetést át lehet terelni egy újabb meghatározott részre. A szakaszos legeltetés megvalósítása nagymértékű takarmány-megtakarítást jelent, amellett a gyep megóvásában is nagy a szerepe. Különösen tavasszal, a dúsabb fűnövés idején az állat bő táplálékot találva válogat, sok értékes füvet letapos, a kevésbé értékes füveket pedig otthagyja, s azok magot érlelnek, amit elszórnak s lassan kiszorítják az értékesebb füveket. A szakaszos legeltetés esetén pedig azt a legelőrészt, melyet az állat nem legel le, le lehet kaszálni, és ez hasznos tartalékot adhat a szűkösebb időkre. A Duna— Tisza közén ugyanis a rétek és főleg a legelők júniustól szeptemberig nagyobb részben elsárgulnak, elszáradnak, ezen a jószág már csak nagyon kevés táplálékot talál, és csak ősszel zöldell ki újra a legelő. A késő őszig tartó legeltetés azonban veszélyeket is rejt magában, mert a növény kb. novembertől már a tartalék tápanyagot gyűjti a szártőbe, és ha az állat azt lerágja, a növény megsínyli, tavasszal gyengébben hajt ki. A nyári hónapokban a jobb legelósi lehetőségek biztosítása érdekében nagy fontosságú a fásítás. A fátlan, páraszegény területen, főleg a homokon nagyon erős a ki- és besugárzás, szinte állandóak a szárító szelek. Fásítással növelni lehet a talajnedvességet, elő lehet segíteni a harmatképződést, meg lehet gátolni a szél szárító hatását és meg lehet védeni a homokot is az elhordástól. Ezeknek a körülményeknek nagy szerepe van a rétek, legelők hozamának 159
