Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
ahol azok kiterjedése a legkisebb; a Duna mentén Ordastól Sükösdig, Bácsalmás, továbbá Tiszakécske környékén és Budapesttől a Gödöllői-dombságon keresztül Abonyig. Ahol pedig nagyhatárú legelők vannak, a minőség nagyon gyenge; főleg a szikeseken és a homokhátság középső részén. A forró nyári napok nagy száma, a kevés és egyenlőtlenül lehulló csapadék kedvezőtlenül hat a rétek és legelők állapotára. A jó minőségű legelők a bővebb csapadékú és hűvösebb nyarú területeken találhatók. A különböző talaj- és éghajlati adottságoknak megfelelően igen változatos a növénytakaró is, de a növénytakaró kialakításában, ill. az eredeti növénytakaró megváltoztatásában nagy a szerepe a mezőgazdasági kultúrának és legeltetésnek. Egyes növényféleségeket ez terjesztett vagy pusztított el. Az eredeti növénytakaró kisebb-nagyobb foltokban csak az erdők aljnövényzetében és a legnagyobb homokbuckákon maradt meg. Az itteni erdőségek azonban inkább csak fás ligetek, közbeékelődnek nagyobb fátlan homokterületek, buokások. Az itteni, viszonylag kielégítő legelők is általában gyengék, tápanyagszegények. A legrosszabb legelők a homokbuckák közötti rossz lefolyású, zárt teknőszerű mélyedésekben fordulnak elő, különösen Kiskunhalas, Jánoshalma környékén, de értéktelenek a kecskeméti járás D-i részén, továbbá a kiskőrösi, váci, alsódabasi és kunszentmiklósi járásban is. A homokhátságon a legelők nagy kiterjedósűek, az összterületből való részesedési arányuk messze meghaladja az országos átlagot. Ennek ellenére tény az, hogy a homok legkevésbé alkalmas legelőnek, mert rajta a gyep hamar kiég, rosszul tárolja a nedvességet, holott a legelőnek nagy a nedvességigénye. Az a körülmény is hátrányos, hogy a taposás következtében a talaj erősen fellazul, akadálytalanul megindul a szél pusztító munkája, még erőteljesebb a szárító hatása. Természetesen ezeknek a réteknek és legelőknek a növényzete mostoha viszonyokkal megbirkózó igénytelenebb fajtákból áll, melyek jól bírják a szárazságot, a taposást és a laza talajokat. Ezekhez az adottságokhoz a Duna—Tisza közén legjobban alkalmazkodik a homok vezérnövénye, a homoki csenkesz magasnövésű fűféleség, amely azonban ritkás, nem borítja zártan a talajfelszínt. Terméshozama és takarmányértéke ugyan nem nagy, de mégis igen jelentős, mivel nemcsak takarmányértéket szolgáltat, hanem nagy a szerepe a homok megkötésében is. Természetesen itt a talaj kémiai tulajdonságának megfelelően a mészkedvelő és mésztűrő növények maradtak meg. Ilyenek a homoki csűdfű, tartós székfü, bakszakái (Izsák, Szabadszállás, Bugac, Óosa környékén), homoki csikófark, homoki kocsord (Bocsa, Harkakötöny, Nagykőrös, Jánoshalma környékén). Ezeknek a növényeknek inkább csak a homok megkötésében van szerepük, és kevésbé a legeltetésnél. A legelőknek igen fontos növénye még a barázdált csenkesz. Tápláló gyepje ugyan kevés, de jó minőségű szénája fontos az állatok számára ; a taposást azonban erősen megérzi, és nem bírja a rövidre rágást sem ; főleg a juhok legelését sínyli meg. A veresnadrág csenkesz már kevésbé jó legelő- és takarmányfű. A kötöttebb homokon terjedt el, jól bírja a legeltetést. Az évelő füvek mellett értékesek még az egyéves fű vek, úm. a tetörozsnok, vad rozs, tarackos csillagpázsit, amelyek nem szolgáltatnak ugyan elsőrendű takarmányt, az állat sem kedveli őket, de jobb fű nincs, s így ez is nagyon hasznos. A Duna—Tisza köze É-i részén, Szód, Vácrátót, Vác környékén elterülő buckásokon a növénytakaró hasonló a hátságihoz, csak itt a homoki csenkesz kevésbé meszes alakja az uralkodó. 157
