Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
2. A RÉT ÉS A LEGELŐ A rét és a legelő fontos része az állattenyésztés takarmánybázisának. Egészséges fejlődéséi, magas színvonalú állattenyésztést csak ott lehet kialakítani, ahol kellő nagyságú és minőségű legelőterület van. Az istállózó állattenyésztésnek — legeltetés nélkül — komoly hátránya, hogy aláássa az állat egészségi állapotát, sőt termelőképességét is. A szabad mozgás, a napfény nélkülözhetetlen az állat szervezeti megerősödésében. Különösen a növendékállatok nevelésénél nélkülözhetetlen a jó legelő. Változtatni kell tehát az elmúlt évtizedek káros gyakorlatán, amely egészen az istállóba kívánta szorítani az állatokat. A túlzott istállózással lehetett ugyan növelni az állati (szarvasmarha) termékhozamokat, elérni kiemelkedő eredményeket, de a legjobb egyedek is egészségileg tönkrementek, degenerálódtak. A továbbiakban sokkal nagyobb teret kell hogy kapjon a természetszerű tartás. A legelőfű útján az állatok nagy mennyiségű fehérjét vesznek magukhoz, ez azonban legelőnként és időszakonként is változik. Fehérjében általában a homoki legelők szegényebbek, mint a vályogterületeken levő legelők, de időszakonként is változik a legelőkről nyerhető fehérjemennyiség. A legelő, a gyep általában májusban a legnagyobb fehérjeértékű. Ekkor tehát az állat még a szükségleten felül is vesz magához fehérjét, így ebben az időben fehérjedús takarmány istállózó etetése nem indokolt, legfeljebb csak a homokterületeken. Nyáron a Duna—Tisza közén a legelők nagy része elsárgul, elszárad. Az ilyen száraz gyep tápanyagokban koncentrált, magas keményítőértékű (18%), de fehérjében már szegényebb. Ez a gyep mennyiségileg már olyan kevés, hogy a jószág csak tengődik, hosszabb szárazság idején éhezik rajta. Az erősen istállozó állattenyésztési irány felé való tolódást nagyon jól tükrözi a legelők részesedése az összterületből. Legkevesebb legelő azokon a helyeken maradt meg, ahol a talajadottságok a szántóföldi növénytermelésre a legjobbak, így a takarmánytermelésre is a legalkalmasabbak. Ez a folyamat alapjában helyes, ha nem eltúlzott mértékű. Területünkön azonban e folyamatnak negatív vonásai is erősen kiütköznek. A legelőket egészen minimálisra szorították, ugyanakkor ezzel nem tartott kellően lépést a szálastakarmánytermelés, az állatállomány takarmánybázisának megteremtése. Legkisebb a legelők összterületből való részesedése a Duna—Tisza köze É-i részén, nagyjából a mai Pest megyének megfelelő területen, a bácskai vályogtalajokon — lösztáblán — és Szeged környékén (nem éri el a 10%-ot sem), tehát azokon a területeken, ahol leghamarabb és legerőteljesebben tértek át a tejtermelésre. A Duna—Tisza köze középső részén azonban már nagy kiterjedésű legelők fordulnak elő, amelyek ugyan nem az állattenyésztés helyes módszerének meggondolásából maradhattak meg, hanem a rossz talajadottságok következményei. Fülöpszállás—Kiskunhalas—Kiskunfélegyháza között az addig másra nem használható sívó homokon vannak nagy kiterjedésű, sivár legelők. Az összterületből való részesedésük községenként 12—35%, sőt néhány községben még ezt az arányt is meghaladják. A Duna menti árterületen pedig a szikeseket foglalják el a legelők; kiterjedésük főleg Kunszentmiklós környékén a legnagyobb (30—50%). A Duna—Tisza köze nagy részén a száraz klíma, a kedvezőtlen talajadottságok következtében a rétek, legelők minősége általában gyenge. Ha a legelők minőségét azok területi kiterjedésével hasonlítjuk össze, éppen ellentétes képet kapunk. Általában azokon a területeken találhatók a legjobb legelők, 156
