Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
a települések többségében a szántónak csak 3—6%-át foglalja el. A legfontosabb szálasok, a lucerna és a vöröshere vetésterülete egészen minimális. A Duna—Tisza közén a viszonylag nagyobb arányú szálastakarmánytermelés a perifériákon jellemző, vagyis a D-i, DNy-i részen, a Duna mentén és a Bácskában, a Duna menti árterületen — Érsekcsanád, Sükösd és Kalocsa környékének kivételével —, továbbá É-on főleg az aszódi járásban. A szálasokon belül a lucernának is nagyjából ugyanez a területi elterjedése, de kiegészül még a Tisza menti magasabb vetésterülettel. A takarmánygabonafélék közül az árpa a legelterjedtebb. Magas emészthető fehérjetartalma (8%) és keményítőértéke (72%) igen értékes takarmánnyá teszi. Hasonlóan jó takarmány a zab is, amely 7% emészthető fehérjét és 58% keményítőértéket tartalmaz. Legbiztosabb termést mindkettő a vályogtalajokon ad, a homokhátságon termelésük kisebb arányú, bizonytalanabb és termésátlagaik alacsonyabbak. A szemestakarmányok közül legjelentősebb a kukorica. A gabonafélék után legnagyobb a vetésterülete és a legfontosabb erőtakarmány. Magas a fehérje- (5—8,3%) és keményítőértéke (55—80%). A homokhátság szemestakarmányokban is szegényebb. A zabtermelés egészen kevés, az árpa inkább megtalálható; egyiknek a vetésterülete sem haladja meg azonban a 3%-ot. A kukorica vetésterületében már nincs olyan nagy elmaradás, de mindegyik szemestakarmány termésátlaga alacsony, nem éri el a Duna—Tisza köze többi részének átlagos hozamát. A gumós és gyöktermésű takarmányok közül legfontosabb a burgonya és a takarmányrépa. A burgonya keményítőértéke ugyan nagyobb, sőt fehérjetartalomban minimálisan meghaladja a répát, mégis a Duna—Tisza közén, elsősorban a homokhátságon a takarmányrépának van nagyobb szerepe. Ezt indokolja az a körülmény, hogy a kedvezőtlen talaj- és éghajlati adottságok miatt a szálastakarmánytermelés minimális. A répa tehát részben pótolja a nedvdús szálasokat. Keményítő- és fehérjetartalma nem nagy ugyan (5,7% ill. 0,3—0,6%), de nagy tömegű termésénél fogva mégis tetemes mennyiségű tápértékét szolgáltat, nem is beszélve a nagy mennyiségű levélzetről, melyben az emészthető fehérjetartalom kétszer akkora, mint a gyökérben. A lédús takarmányok közül fontos még a karórépa, murokrépa, takarmánytök, csicsóka. A cukorrépa levéltermése is felér egy szénaterméssel, a szárított szeletnek pedig jelentős a keményítőértéke. Az állattenyésztésben a takarmányszűk területeken természetesen az állatállomány átteleltetése okozza a legnagyobb gondot. Az állatok a gyenge takarmányozás következtében télen erősen leromlanak, ami már maga is nagy takarmánypazarlást jelent, mert bizonyos mértékben az előző takarmányozás kárbavész. Ehhez kapcsolódik még az a körülmény, hogy tavasszal az állat nagy mennyiségű zöldtakarmányt csak szervezetének regenerálására fordít. A súly veszteség elkerülésére, sőt az állat termőerejének fokozására szükséges és lehet is növelni a takarmányalapot. Ebben nagy a szerepe a már említett takarmányokon kívül a silózásn&k. A siló, amellett, hogy jelentős mennyiségű takarmányt biztosít, kielégíti az állatállomány lédús takarmányszükségletét. Nagy előnye a silózásnak, hogy az egyébként kevésbé hasznosítható növények, melléktermékek — kukoricaszár, másodvetések, burgonyaszár, répalevél, zöldségkerti hulladék, káposztalevél, sás, fiatal nád, akácfalomb, takarmányszalma, cukorgyári, zöldségkonzervgyári melléktermékek stb. — nagy tömegét az állatállomány takarmányozására lehet fordítani. 155
