Surányi Dezső (szerk.): A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai. Dokumentumok a magyar kertkultúra történetéhez - Magyar Hírmondó (Budapest, 1982)

III. fejezet

ségesen tanyának neveznek; Zelipen minden hetedik vizát, a nándori révnél a Tiszán minden hetedik halat, végül a tenerei halastavat kapta szent István királytól. A tihanyi apátság io halászt kapott I. Andrástól. A pécsváradi kolostor 50 halászt szent Istvántól. A zalavári apátság a podgrádi Fejér-tót 50 halászszal, a madocsai vizahalászatot, a drávamelléki bokái halászatot 12 halászszal; továbbá a balavári és muruli halászatot a Balaton vizén tizenkét halászszal, hogy a szerzetesek asztalát lássák el halakkal, valamint a piliskei és bulcsényi halászatot. A fölhozott példákból látjuk, hogy a kolostorok halgazdasága már a XI. században jelentékeny volt. A szerzeteseknek viza-, kecsege-, harcsa-, csuka-, pontyhalászata volt a folyóvizekben. De számtalan halastavuk is volt, melyekben a mesterséges haltenyésztést űzték. Ezek gátakkal és zsilipekkel voltak ellátva, hogy a vizet tetszés szerint szaporítani vagy apasztani lehessen. Az is történeti tény, hogy a benczések a mesterséges haltenyésztés által a legritkább és legízletesebb halakat szaporították.

A kolostori gazdálkodásnak egyik fontos ágát képezte a méhészet. Ezt kettős okból űzték a szerzetesek: először azért, hogy az istentisztelethez szükséges viaszgyertyákat előállíthassák; másodszor azért, hogy a kolostort mézzel elláthassák. Tudjuk, hogy abban az időben a czukor ismeretlen volt. Az ételekhez szükséges édesítő fűszert kizárólag a méhes szolgáltatta. Nagyon érthető ebből, hogy a szerzetesek kiváló gonddal ápolták a méheket, szakértelemmel kezelték a méhest. A méhészetet megtaláljuk

66