Surányi Dezső (szerk.): A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai. Dokumentumok a magyar kertkultúra történetéhez - Magyar Hírmondó (Budapest, 1982)

III. fejezet

a természet kevesebb akadályt gördít a szerzetesek útjába, de ez nem rendes állapot, sőt legritkábban az. Sokszor oly helyeken telepedtek le, melyek minden kultúrával való daczra látszottak teremtve. Számtalan kopár terméketlen vidéket s levegőrontó posványos lapályt csak azért engedtek át nekik, mert a tulajdonosoknak nem látszott megtartásra méltónak. Pusztaságokon, csak vadállatok által lakott szirtes erdei bérczeken egy századig kellett sokszor éhséggel, hideggel s az idő viszontagságával küzdeni, míg a föld verejtékök által termékennyé lett. A szerzetesek bámulatosan értették erdőknek irtása, mocsarak kiszárítása, legelőknek készítése s réteknek mesterséges öntözése által egészségtelen és terméketlen vidékeket lakhatókká és virágzókká tenni.”

A káptalanok, mint külön testületek, ez időben még nem gyakoroltak befolyást Magyarország mezőgazdasági fejlődésére. Ugyan bizonyos, hogy a szent István által alapított érseki és püspöki székhelyeken mindjárt kezdetben alakultak káptalanok; de ezeknek saját fekvő birtokaik nem voltak. Mint tudjuk, a szent István korabeli káptalanokat a püspöki székhely papjai együttvéve képezték, kik szerzetesi módra közös életet folytattak. Közösen étkeztek, közös hálóteremben aludtak; közösen végezték a zsolozsmát. Közös szabályzat szerint éltek, mely tulajdonképen szent Chrodegangtól származott. A káptalanoknak saját vagyonuk nem volt; a püspökség javadalmából kapták a föntartásukra szükségeseket. így volt ez hazánkban a XI. században, mint azt írott emlékeink tanu-56