Surányi Dezső (szerk.): A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai. Dokumentumok a magyar kertkultúra történetéhez - Magyar Hírmondó (Budapest, 1982)

XIII. fejezet

gokat. Ezen tápanyagok - jőjenek bár agyagos, kovás, meszes, homokos, erdei v. kerti-földegből, - mihelyest a dugványba jutottak, azonnal ennek sajátságos természete szerint alakulnak, - legkisebb tekintet nélkül előbbeni viszonyaikra; annyira, hogy a leggyakorlottabb s üvegekkel fölfegyverzett szemmel sem sikerült, két ugyanazon nemű dugvány alkata, szövege s anyaga között valami lényeges különbséget észrevenni, - habár azok a legkülönnemübb földben növénekis. Ép igy van a dolog az ojtványokra nézve is, bármennyire különböző természetű vad-alanyok által kapják is tápnedveiket; - ezeket mindenkor, egyéni saját természetük szerént (kirekesztve a talapnak e részben minden lényeges befolyását,) dolgozzák föl - „quia penes surculos in stipitem dominum est, qui passive se habet, alimentum tantum, non verő motum iis tribuens”. Baco.

5) Azon fák, mellyeknél az ojtás gyümölcseinek kiképződését leginkább elősegíti, sokkal rövidebb életűek, semmint a másfdék. így az ivan-talapzatu ojtványon termett alma a legnagyobb, de a fa alig él 25-30 (40) évig; az ,édesalmába’ („nyári-édes”) ojtott fa már nem olly nagy gyümölcsöt terem, de fája életdusabb is; a szelid magonczba ojtott pedig még kisebbet terem, de 80-120 évig is elél; a vadmagoncz talapzatu fának gyümölcse pedig legkisebb (amazokéhoz mérve), de fája két századdal is daczol.

6) Mentül inkább növekszik ojtás által a gyümölcs nagysága: annál inkább megakadályozódik a fának összes kifejlése; s e részben ugyanazon fokozat áll, melly az élettartósságra nézve is bebizonyult.