Surányi Dezső (szerk.): A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai. Dokumentumok a magyar kertkultúra történetéhez - Magyar Hírmondó (Budapest, 1982)

XII. fejezet

Ránduljunk már most a hires Bur nes társaságában Turkestan, alföldünkhöz oly hasonló vidékére, hogy a világ leghíresebb dinnyéit közelebbről szemre vehessük. „Bokharában, igy ir ezen hires utazó (lásd németre is lefordított munkáját) két válfaja termesztetik a nyári sárgadinnyének; az egyik júniusban érik és a közönséges szagos dinnye, mely nem éppen kitűnő izü; a másik júliusban, és ez a valódi turkestani dinnye, mely némileg görög dinynyéhez hasonló s hét hónapos növés után érik meg, sokkal nagyobb a közönséges fajnál, rendesen tojásdad alakú s két három lábnyi területű, némelyek meg nagyobbak is, és azok, melyek őszkor érnek, olykor négy lábnyi területet is túlhaladnak. Azt szokták rendesen hinni, hogy az, mi nagy, nem lehet jó és kitűnő izü; azonban semminek sem lehet kellemesebb édességü ize, mint a bokharai dinnyének. Én e gyümölcsöt, mig ez országba értem, mindig alárendelt értékűnek tartám, most ellenben azt hiszem, hogy annak, ki a bokharai dinnyét meg nem kóstolta, fogalma sem lehet e gyümölcs jóságáról. A cabuli, indiai és a persiai dinnyék, maga Ispahan hires gyümölcse, hozzá nem hasonlíthatók. Húsúk meglehetősen kemény, körülbelül két hüvelyknyi szélességű s héjáig édes izü, mely körülményt a benszülöttek jósága főjeléül tartják. A téli sárgadinnye sötétzöld szinü, s mint hallom minden mást felülmúl. Bokhara úgy látszik, a dinnyék hazája, mert száraz éghajlattal, homokos földdel és nagy előnyökkel bir az öntözésre. Ez országban az év minden szakaiban lehet dinnyét kapni, mely czélra az őszi aratás gyümölcsei

371