Surányi Dezső (szerk.): A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai. Dokumentumok a magyar kertkultúra történetéhez - Magyar Hírmondó (Budapest, 1982)

XII. fejezet

hogy a naptáritok alatt sehol sem terem kitűnő jelességü dinnye. A diszletének legkedvezőbb éghajlat nem a pálmafa, hanem inkább a szőlő éghajlata. Mint a szőlő meleg éghajlatot kiván ugyan, de nem túlságos hevüt s a mint közel egyenlítőhöz sehol sem találtatik hires bor: úgy a dinnye is ott kezd szabadban diszleni, hol már szőlő is terem, de legnagyobb tökélyét a 35-45 szélességi fokok közt éri el. Mindkettő továbbá verőfényes és száraz éghajlatot kiván, azért a jó boresztendő jó dinnyeesztendő is, s e két nemes gyümölcs kivált csak abban különbözik egymástól, hogy a szőlő partot kiván, a dinnye pedig sikot.

Mindenesetre tehát száraz, meleg, fátlan, örök verőfényben ragyogó keleti sik, 35-45 szélességi fokok alatt, a dinnye ős hazája. És ez (nézzük meg a földabroszt) Turkestan, tehát Chiva, Bokhara, Kokhand, tudnivaló a hol a Gihun (Oxus) és Sihun (Jaxartes) folyókból csatornák és árkok segítségével nedvesitettek, mert csatornázás nélkül a keleti térségen nem terem semmi. Hogy Turkestan a dinnyének hazája, már az öreg lángelmü Linné tudatá velünk, s ezt újabb utazók kétségtelenné tevék. Még a dinnyének neve is Túr kést anból származik, őseink, mint a hasonlókép Ázsiából származó tótok, a tárgygyal együtt, a szót is elsajátiták maguknak. Jenkinsen (ki 1552- ben látogatta meg Chivát) útleírásában azt mondja, hogy e gyümölcsöt ott dynienek nevezik (igy Írja az angol Jenkinsen a dinnyét) a tótok pedig maiglan dinjának hívják.

370