Surányi Dezső (szerk.): A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai. Dokumentumok a magyar kertkultúra történetéhez - Magyar Hírmondó (Budapest, 1982)

XII. fejezet

fogva nagyobb szorgalommal is termesztetik. Oly heves éghajlat alatt, mint milyennel p.o. Nápoly bír, a görög a sárgát majd egészen kiszorítja, ott a sárgadinnyének kivált csak a téli, a hűvösebb évszakban, van becse.

Legnagyobb hirben s dicsőségben részesül a dinnye keleten, kivált középnyugoti Ázsia végtelen homokpusztáin. Gondoljuk magunkat a Fekete és Caspi tenger körüli forró fátlan roszvizü térekre, oda, hol a vándor a nap forró sugarai ellen sehol sem talál enyhitő árnyékot, sehol fris vizet égő szomja oltására; s képzelhetjük, mily istenáldásának kell ilyen körülmények közt oly gyümölcsöt tekinteni, mely hőséget enyhít, s midőn táplál, szomjat is olt.

Azért keresettek, hiresek és dicsőültek is e vidékek dinnyéi, az ispahani, chivai és bokharaiak.

A természet kincseit ott eredteti szét legpazarlóbban, hol azokra legtöbb szükség van. Ez igazság vezérfonalul szolgálhat a dinnye eredeti - vagy mint a hires Ritter nevezi „paradicsomi” - hazája meghatározására. Ez a kelet, ebben a tudósok megegyeznek. De melyik része? Itt eltérnek egymástól.

Jacquin dinnyészeti munkájában (Monographie compléte du melon, avec 30 planches gravées. Paris, 1853.) azt hiszi, hogy a dinnye hazája a naptéritők (trópusok) alatt keresendő, miben egypár füvész is kezet fog vele. Azonban ha e gyümölcs őshazájának azon vidéket kell tartanunk, hol az legnagyobb tökélyben diszlik, úgy e vélemény nem állhat, mert az utazók abban megegyeznek:

369