Calvin Synod Herald, 2018 (118. évfolyam, 1-2. szám)
2018-01-01 / 1-2. szám
10 CALVIN SYNOD HERALD Folytatás a 9. oldalról és új feladatok lehetőségei fakadnak. - így lesz a Fiú Istennek birodalmában is. Az Igének, amelyben évezredeken át szól hozzánk, sok, eddig szürkén meghúzódott szava fog új, életadó jelentéssel kiragyogni, és váltságának sok, eddig fel nem fogott ajándéka fog a szívünkhöz ütődni, mint új ajándék, hogy hálásan elfogadhassuk. - És a Szentlélek háztartásában is történni fognak még soha meg nem történt dolgok. Forró könnyek között fogjuk megtanulni feddése alatt olyan bűneink ismeretét, amelyek eddig rejtve maradtak előlünk, és új örömök ujjongásával fogjuk látni ma nem is ismert gyümölcsök fakadását Tőle kapott belső életünk fáján. Fúródjék hát bele tekintetünk, telve sugárzó várakozással, az ismeretlen év homályába! Isten ott jár előttünk. «Új dolgot cselekszik.» Van azután a prófétának egy másik oka is, amiért hirdeti, hogy az Isten új dolgot cselekszik. Meg akarja ezzel tanítani népét az Istennek mindenek felett való hatalmára. Annak az apologetikának egyik érve ez a gondolat, amelyet folytatnia kell az igaz Isten ismeretének megszilárdítása végett. Körülötte egy nem csak hatalma tetőfokán álló, hanem nagy műveltséggel is dicsekvő pogány birodalom terpeszkedik. Félelmetesen fenséges bálványszobrai, szertartásainak bűvös-bájos rejtelmei hogyan ne kísér-tették volna meg az egy Istent ismerő és imádó népet? Szuggeszciójának hatalmával megragadta és szívta ez a pogányság maga felé a megtántorodó gyengéket. Meg kellett hát mutatni, milyen semmiség a pogányságnak minden képzelt nagysága az igaz Istenhez képest. Ezért az «új dolognak» hirdetése, amelyet az Isten cselekedni fog. Istennek meglepetései vannak a világ számára, ebben tűnik ki az, hogy O mindennél több és nagyobb, és vetélytárs nem fenyegetheti az O szuverenitását. Hitvány bálványoknak szolgáló varázslók és jósok közül ugyan kicsoda sejtette volna is csak azt, amit Isten az Ő prófétája által megjelentett? Amikor Isten cselekszik, akkor megszégyenül előtte minden ellene feltámadó pogányság, mert amit O cselekszik, az titok pecsétje alatt van elzárva, és mindenkinek meglepődve kell elbámulnia, amikor elérkezik a pecsét feltöretésének az órája. Amit Isten a múltban cselekedett, azt hatalmába kerítheti az emberi pogányság is, visszaélhet vele és kijátszhatja Isten ellen. Visszafelé lehet vitássá tenni az Isten szuverenitását. Lehet az ember nagyon okos a dolgok megtörténte után, és büszkélkedhet a maga erejével a bekövetkezett események ormán. De van jövendő is, - és annak Isten az ura minden vetélytárs nélkül. Mert «új dolgot cselekszik», azért el kell hallgatnia előtte minden pogány felfuvalkodás csacsogásának, és kezünket szánkra téve, nem tehetünk mást, mint hódolattal várni előre ki nem számítható titkainak megjelenésére, meglepetéseire, az «új dologra», amelyet cselekszik. Esztendők fordulój án zárj ák a múlt számadásait, és csinálj ák az új év költségvetéseit. Az utóbbiakban rendesen szerepel egy tétel, a sor végén, szerényen meghúzódva, szinte csak úgy mellékesen megtűrve: «előre nem láthatók» címén. A gazdasági életben jól van ez így, - az ember igyekszik lehetőleg mindent előre látni, hogy biztos kézben tarthassa pénze forgását. De milyen másként áll a dolog, ha az életet a maga egészében veszed! A sor végéről előre kell szólítanod az «előre nem láthatók» szerény tételét, és főtétellé kell megtenned, amely mellett mind a többi is kényelmetlenül kezdi érezni magát. Voltaképpen az egész számadásodat elnyeli ez az egyetlen tétel: mindenestől fogva «előre nem látható» a jövő év. És ha úgy vélted, hogy ura tudsz lenni sorsodnak, egyszerre elolvad nagy biztonságod és meglátod, mennyire ki vagy szolgáltatva Annak, aki egyedül tartja kezében a jövőt. Csak O tudja, mit fog veled cselekedni, mert «új dolgot cselekszik». Úgy járunk az életben, mint a barlanglátogatók a kalauz nyomában. Sokszor nyirkos, csepegő, sötét folyosókon, csak meghajolva, csak óvatos, lassú lépésben, sokszor bosszús zúgolódással, hogy mi értelme van az egész gyötrődésnek. De aztán eszünkbe jut, hogy valamelyik fordulónál ki fog gyűlni a magnéziumfény, és ámuló szemeink előtt tündéri szikrázásban fog pompázni a cseppköveknek pompás színjátéka, amilyent még nem láttunk. A vezetőnk tudja, mi vár ránk, ha előttünk titok is még. Ő tudja miért, merre vezet. Meglepetéseket tartogat számunkra, így adjuk át magunkat mi is Isten vezetésének. Nem diktáljuk neki az utat. Ő intézkedik és parancsol velünk. Ő az Úr, akihez hasonló nincsen, s aki előtt mindennek meg kell hajolnia. Mert Ő “új dolgot cselekszik.” Végül van a prófétának még egy indítéka, ami ennek az üzenetnek a hirdetésére készteti: nagyobbá akarja nevelni népe hitét és látását az Isten szándékai felől. Ajövendőt, amelynek ígéretei megszólaltak, a legjobbak is úgy szerették volna elképzelni, mint a múlt dicsőségének hű mását. Az elvesztett haza újra benépesedik majd a visszatérő rajokkal, a ledőlt falak újra megépülnek hajdani fényükben, és folytatódik a boldog élet ott, ahol olyan gyászosan megszakadt az összeomláskor. Balgatag váradalmak! Hiszen ez azt jelentené, hogy elvesztett idő, hiábavaló szenvedés volt az egész, hosszú fogság! Az Isten nem oda akarja visszavezetni népét, ahol már egyszer volt, hanem olyan magasabb szintre, amelyhez éppen az évtizedes gyász nevelő iskoláján át lehetett elérkezni. Meg is mondja a próféta, mi lesz a jövőnek ez a többlete a múlttal szemben. Hajdanában élhetett az Ő népe az önmaga zárt körében és élvezhette az Isten kijelentésének áldásait úgy, mintha azok csak őneki szólnának. A fogság vihara által éppen azért kellett kiszaggattatnia a régi szűk világból, és belevettetnie távoli országban, idegen népek zajló világába, hogy kitáguljon a látóköre. Most már tudhatja, hogy Isten minden népeknek Ura, törvényei és ígéretei felölelik az egész fold kerekségét, és ha van neki választott népe, akkor annak az a rendeltetése, hogy hírnöke és szolgája legyen az Ő üzenetének. Ilyen távlatok láttára szegényes reménység az, amely csak a régi dicsőséget várja vissza, - az Isten «új dolgot cselekszik.» Az Isten világkormányzásának legmélyebb titka tárul itt fel előttünk: jónak és rossznak a váltakozó rendje során az Isten soha sem tér vissza régi dolgok megismétlésére; minden csak lépcsőfok arra, hogy új dolgok felé haladjon tovább. Ez az Evangélium summája és lényege: a bűneset nem a világ megsemmisítését vonta maga után, hogy helyébe egy újabb romlatlan világ teremttessék, hanem a világ megváltását, hogy éppen ennek az elesett emberiségnek az újjáteremtésében dicsőüljön meg a kegyelem, és diadalmasabb legyen a vég, mintha be sem következett volna a bűn tragédiája. Az Isten számára katasztrófák sohasem jelentenek zsákutcát, amelyből vissza kellene térnie az eltévesztett útra, hanem mindig csak átjáró sikátorok, amelyeken túl mindenért kárpótló új, tágas mezők nyílnak. Nincs a magyar múltnak evangéliumibb jelszava, mint az a királyi szó, amely az árvíz romhalmaza felett kimondotta: «Szeged szebb lesz, mint volt». Romlásból nyereséget kihozni, bukás mélységein át még magasabbra elsegíteni, az elvesztett régi helyett még gazdagabb újat teremteni: ez az Isten szívének a legmélyebb rugója minden O cselekedeteiben. Folytatás a 16. oldalon
