Calvin Synod Herald, 2016 (117. évfolyam, 1-12. szám)
2016-03-01 / 3-4. szám
CALVIN SYNOD HERALDI 13 Húsvéti üzenet Lukács Evangéliuma 23-ik részében és János Evangéliuma 20-ik részében két bibliai igeszakasz tárja elénk Jézus életének két kiemelkedő történetét. Az egyik húsvét ünnepén visszavezet a Nagypéntek sötét óráiba. De a nagypénteki sötétségbe belevillan az első fénysugár és ez a megtérő lator hite. A másik történet a halál erején győzelmet vett Krisztus alakját tárja elénk: de a föltámadott Krisztus ragyogó perceire egy pillanatra árnyék vetődik. Ez az árnyék Tamás kételkedése. De azt kérdezhetné valaki: mit érdekel bennünket húsvét, az öröm ünnepén a kételkedő Tamás története és különösen miért időszerűek a nagypénteki passió szomorú történeténél, jeleneténél? A felelet az testvéreim, hogy ez a két történet - a maga furcsa párhuzamával és ellentétével - Istennek különös húsvéti üzenetét tartogatja számunkra. Mindkettő Jézusnak egy-egy emberrel való találkozását mondja el. Az elsőben olyan valaki találkozik Jézussal, aki tőle itt a földön - valóságban és lélekben egyaránt - távol élt. A másikban olyas valaki, aki Jézus tanítványa volt, hallotta szavait, látta csodáit, tehát valóságban és lélekben éveket töltött el mellette. Egymás mellé állítva ezt a két történetet, feleletet kapunk erre a kérdésre: mi az igazi húsvéti hit? A feleletet Jézus szavaiban találjuk meg: „boldogok, akik nem látnak és hisznek”. Hit és látás. Ez a két dolog van itt egymás mellé és egymással szembe állítva, mint annyi más helyen a Bibliában. Pál apostol így ír a korinthusiaknak: hitben járunk és nem látásban. Ugyanott mondja: „nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra: mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökké valók”. Amikor pedig az írás a hitnek, ennek a csodálatos hatalomnak a mivoltát akarja emberi szavakkal megfogalmazni, akkor azt mondja: „a hit pedig a reményeit dolgoknak a valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” Hit és látás. Vizsgáljuk meg ezt a két dolgot a Tamás történetében és a megtérő lator történetében. Mit látott Tamás? Tamás Jézus tanítványa volt. Látta tehát a Mestert, mint prófétát, látta Őt, amikor százával tódultak hozzá az emberek, hogy hallják szavát. Látta az ötezer ember megvendégelését, Lázár feltámasztását. Ott volt Caezárea Filippinél, amikor Péter részéről elhangzott a nagy vallástétel: „Te vagy a Krisztus az élő Isten fia”. Ott volt a virágvasárnapi diadalmas bevonulásánál. És ez a Tamás, aki hallotta Jézus szavait arról is, hogy Ő harmadnap visszatér, mégsem tud hinni a feltámadt Krisztusban. Egyszerre mintha eltűnne előle a sok-sok kép, mely az évek során leikébe vésődött. Csak egy képet, eseményt lát, egytől nem tud megszabadulni: mikor Jézust a kereszten látta. Ez a sötét, reális emlék nem tűr más emléket maga mellett és megbénítja Tamás hitét. Amikor a tanítványok a húsvéti örömhírrel, ujjongva jönnek hozzá: „láttuk az Urat” - ő lelkében ezzel a nagypénteki érzésekkel a szívében felel: „amíg nem látom az Ő kezein a szegek helyét és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe „semmiképpen el nem hiszem”. Milyen más a megtérő latornak Krisztussal való találkozása. Mit látott a lator? Ez a lator csak a szenvedő Jézust látta. Az elhagyott, a kigúnyolt, az arcul vert Jézust látta. Látta Őt a bíborpalásttal, fején töviskoronával. Látta Őt elesni a kereszttel. Látta Őt a kereszten, mikor a nép és főemberek versengve gúnyolták: „Ha te vagy a Krisztus, szabadítsad meg magadat”. Látta a feje fölött a háromnyelvű feliratot: „Ez a zsidóknak ama királya”. Látta a mindenkitől elhagyott Mestert, amikor már a saját tanítványai sem tudtak benne hinni, amikor Péter, a leghívebb, háromszor megtagadja. Látta a Megváltót, amikor úgy érezte, hogy maga az Isten is elfordult Tőle és fölszakad leikéből a sóhajtás: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Mindez, amit a lator látott - emberi ésszel mérlegelve - igazán nem volt alkalmas arra, hogy hitet ébresszen valakiben Jézus iránt, a Szabadító iránt. S a latorban mégis csodálatos hit ébred. Húsvéti hit, amely meg tudja látni a vereségben a győzelmet, a gyalázatban a dicsőséget, a töviskorona helyett a mennyei fényt. Húsvéti hit ébred a lator szívében és ezzel a hittel tud úgy imádkozni a keresztre feszített, megalázott Jézushoz, mint a győzteshez: „Uram emlékezzél meg rólam, mikor eljössz a te országodban”. Ez a lator nem látott és hitt. „Boldogok, akik nem látnak és hisznek”. Jézusnak ezek a szavai nem csak Tamás és nemcsak a lator hitét juttatják eszünkbe, hanem eszünkbe juttatják - nem utolsó sorban a magunk hitét is. Miben áll ez a mi hitünk és mi ad támaszt ennek a hitnek? Ha megkérdeznének bennünket, hogy mi az ami keresztyén hitünkben bizonyossá tesz minket, valószínűleg igen sokan felelnének így: a legnagyobb bizonyíték számomra a keresztyén vallás igazsága, etikai irányadása és tökéletessége mellett ennek a vallásnak a világa, a világon való elterjedése. Mégsem a véletlen műve az, hogy a keresztyénség világvallás. Hogy az emberiség legnagyobb és legműveltebb erkölcsi, szellemi tekintetben a legmagasabb fokon álló része, éppen a názáreti Jézust fogadta el Megváltójának. Hiszek a keresztyénségben, mert látom ennek a vallásnak az előretörését a történelemben, az egész földön, ahogy elterjedt, terjed napjainkban Ázsia keleti részén. Ez az érvelés, amely első pillanatra olyan meggyőzőnek tetszik, egyszerre semmivé válik Jézus szavai előtt: Boldogok, akik nem látnak és hisznek! Vajon igaz hit, élő hit, húsvéti hit-e az, melyet az egyház elterjedésének győzelmes látványa táplál? Azt mondom: „Ha Jézus Krisztus első tanítványának, ha az első pár száz keresztyénnek a szívében ilyen hit élt volna, soha nem jutott volna Krisztus egyháza ekkora győzelemhez. Mit is láttak az első keresztyének? Látták maguk körül a hatalmas Római Birodalmat. Ennek a birodalomnak népe a régi pogányságban, istenségekben elvesztette hitét és egy része üres lélekkel meredt maga elé, a másik része kétségbeesetten keres, kutat megnyugvás után
