Calvin Synod Herald, 2015 (116. évfolyam, 9-10. szám)
2015-09-01 / 9-10. szám
CALVIN SYNOD HERALD 15 meredt. A leány ott állt még mindig mozdulatlanul. Mit akarnak? - kérdezte didergő súgással. De a hang, a hang már válasz is volt szinte. Az asszony tenyerébe hajtotta a fejét. Össze kellett szorítsa a száját, hogy a rémület sírása ki ne szakadjon belőle. Néhány pillanatig így voltak, csöndben. A gyertyafény kísérteties fehérségében összebújt a kis megriadt család. A nyitva hagyott ajtón áthallatszottak a másik szobából a dörmögő hangok. Idegen hangok voltak. Reszketett tőlük a ház és a sötétség. Hirtelen ordítás lett a hangokból. Idegen nyelvű, félelmetes ordítás. Majd puffant valami tompán... utána megint... és még egy és még egy... és nyögés...- SzüzmáriaistenL. Az asszony felkapta a fejét, Minden idegszála rettenve figyelt. Iluska szemei nagyra, kerekre nyílottak. És túl újra puffant, és újra hallatszott a nyögés, és vad, gyilkos szidalmak ömlöttek utána. A kicsi sovány asszony felugrott az ágyról. Szempillantás alatt az ajtónak fordult. A három gyermek fülelt sápadtan.- Jaj, anyu, mi van ott? Egy pillanatig megdermedve állott. Túl ütések hallatszottak megint. Aztán az ura hangja, mintha sírból, föld alól szólana. Jaj, ne üssenek... nem tudom mondani semmit... nem tudok mondani semmit... Néhány gyors lépéssel átszaladt a sötét hálószobán, megmarkolta a kilincset és feltépte. Az asztal mellett ott állott az őrmester, hatalmasan feltomyosulva, gonoszra veresedett arccal. Mellette a katonák. Egyikük éppen lecsapott a puskával valamire, ami mozdulatlanul, összegömbölyödve hevert a földön.- István! Két kezét a szívére kapta, sikoltása úgy nyilallott végig a szobán, mint sebesülten vergődő galamb. Az őrmester s a katonák feléje fordultak.- Mit akarsz?- Az uram... suttogta az asszony, és sírva fakadt. Kegyetlen ráncok kígyóztak végig az őrmester arcán. Velünk jön. Majd megtanítom én beszélni a kutyát. Két katona itt marad és átkutatja a házat. Majd megtanítalak én beszélni benneteket. Téged is, asszony, ha kell! Na, gyerünk vele. Két katona lehajolt, és felráncigálta a földről Kerekes Istvánt. Az asszony akkor már ott volt mellette. Szó nem jött ki a száján, csak odahajolt hozzá. A férfi orrán és száján vér szivárgott, az ajka felhasadt. Nyögött. Szeme, mint az eleven rémület cikkázott kereken a szobán. Már vitték. Az udvarra kihulló fényben, kívül az ajtón, ott állt szürkére vált arccal a béres. A tornác sötétjében a cselédlány hangja siránkozott. -Jaj, Istenem, édes Istenem... Lökdösve vitték ki az ajtón, le a tornác lépcsőjén, és eltűntek vele a sötétben. Csak a két katona maradt a szobában, a lámpa mellett. És az ajtóban az asszony. Dermedten vonagló rémületben, görcsös reszketéssel. És kint az udvaron riadtan összeverődő cselédek, szomszédok. A két katona hozzákezdett a kutatáshoz. Kirángatták a fiókokat, mindenbe beletúrtak. Szó nélkül, csörömpölő lármával. S az asszony ott állt mozdulatlanul. S akkor a belső szoba ajtajában megjelent Iluska. Könnyű hálóingben az anyjához szaladt.- Anyu... hova vitték aput? A katonák a leányra néztek. Elvigyorodtak, mocskos tekintetük letépte róla az inget.- Na, mi az, kisasszony? Az asszony megrázkódott. A fészkét féltő madár ösztöne mozdította meg. Beterelte a leányt a hálóba, és betette az ajtót. Átszaladt a kicsinyekhez a gyertyáért. Visszajött vele. Lerántotta az egyik ágyról a lepedőt, kiterítette a földre. Gyorsan kapkodni kezdett a szekrényekben, reszkető ideges kézzel feltépte a fiókokat, és néhány értékesebb holmit szinte találomra a lepedőre dobott. Majd átfutott vele a gyermekekhez, bevitte a gyertyát is, és bezárta az ajtót. Gyermekruhákat dobott a lepedőre, sietve, gyorsan. A kicsik ott ültek az ágyban. Szájuk síróra görbült.- Mit csinálsz, anyu? Az asszony nem felelt. Összeszorított szájjal, lázasan csomagolt minden fontosabbat a lepedőbe. Öltözz fel gyorsan - szólt oda lihegve a leánynak -, öltöztesd föl a kicsiket is. Gyorsan. Néhány perc telt el mindössze. A katonák még az ebédlőt dulkálták, és az asszony a konyhaajtón keresztül, keskeny vállán az óriásra nőtt fehér batyuval már terelte kifelé a megriadt gyermekeket.- Halkan, te, halkan... ne sírjatok most... észre ne vegyenek. Kerítések alatt vitte őket, hideg harmatos füvön, csalánosokon keresztül Az éjszaka feketén terítette be körülöttük a falut. Észre se vette, hogy mezítláb van, hogy hálóinge fölött még mindig az ócska esőkabáttal menekül. Csak a gyermekek voltak az eszében.- Vigyázzatok... fogd meg, Ilus fiam, a kezüket... A nehéz batyu nyomta a vállát, olykor megtántorodott, szinte elesett. Néhány kutya megugatta, de ember nem akadt útjába, senki. Hamarosan elmaradtak a kertek. Dombon haladtak fölfele. A domb tetején erdő sötétledett. Figyelve ment elől. Néha megállt, hallgatódzott. Tudta, ott már a határőrök járnak. Nagy békés csönd volt. Csak a tücskök cirpeltek kereken a mezőkön, s lent messze, tavi békák egyhangú kuruttyolása szűrte meg a fekete némaságot. Szótlanul érték el az erdőt. A fák között megnőtt nagyra a sötétség, félelmetes lett és titokzatos. A kicsik sírni kezdtek.- Csend legyen! Idegennek érezte a hangját. Mintha nem is az övé volna. Minden idegszála reszketve figyelt. Már a határon voltak. Két ország határán. Nem is két ország: két világ határán, jónak és rossznak, szabadságnak és rabságnak, békességnek és veszedelemnek határán lopakodtak által, úgy érezte s a szíve vert kegyetlen sietséggel, és vállát égette a súlyos teher. A gerincen csak egy út volt. Egyszerű, keskeny erdei út, harmatos füvei borított. Amilyen ezer meg ezer van szerte a világban. De ezt az utat mégis úgy ugrotta keresztül, mintha tüzből lett volna. S utána be a sűrűségbe, és csörtető futással lefele. Már nem vigyázott többé, hogy zajtalanul haladjanak. Már csak az volt egyetlen ösztönös érzése, hogy rohanni, gyorsan,
