Calvin Synod Herald, 2014 (115. évfolyam, 1-12. szám)
2014-09-01 / 9-10. szám
CALVIN SYNOD HERALD 17 vezették őket. Benn voltak a főurak. Mikor jelentették, hogy itt vannak a zendülők követei, Csáki László fejét elfutotta a vér. O alkudozzék ezekkel a rongy pórokkal? O, az erdélyi vajda? Egy erdélyi vajda! Királyokkal komáztak ők! Hej, mit szólna ehhez Opor vajda, aki Róbert Károly királyt esztendőkig táncoltatta a szent korona után?! Be sem engedte a követeket a sátorba. Parancsot adott a poroszlóknak, hogy négyeljék fel hármukat. Boga Ferenc nézte, hogy csapták le a társai fejét. A zsákba kötött fejeket a hátára akasztották, s úgy kergették ki az urak táborából. Vigye hírül, hogy így jár minden zendülő. Mire Boga Ferenc kibontotta a zsákot, s kirázta belőle a három levágott fejet, a vajdai táborban már harsogtak a kürtök, sorakoztak a bandériumok. Páncélos vitézek szép paripákon, előreszegett dárdával iramodtak a pórok tábora felé. Azok is kirontottak. Alig volt lovas közöttük, de a temérdek gyalog pór úgy megtöltötte a kis völgyet, mint az áradás. A vajda katonái úgy aprították őket, mint a disznó elé való burjánt, de akármennyit terítettek le, mind többen, többen nyomultak előre. Tízen-húszan álltak körül egy lovast, amíg az kettőt-hármat fejbe sújtott, a többi ide-oda ráncigálta alatta a lovat. A kis tiszta tér úgy megtelt velük, hogy a körülfekvő erdőkbe szorultak. A lovak belekeveredtek a bokrokba, mozdulni sem tudtak. Szörnyű ordítás visszhangzott a hegyeken, a bandériumok elszakadtak egymástól, kis csapatok viaskodtak egy-egy tisztáson. A vajda látta, hogy nem csata ez, nem lehet a zendülőket derékon kapni, visszavonulót füvatott hát. Most nőtt csak meg a zendülők szarva. Most már az urak kezdtek alkudozni. A vajda is kegyesen meghallgatta őket. A püspök is engedett valamit, megelégedett immár a tized fejében a Zsigmond király új dénárjaival is, az urak is ígérték, hogy szabad költözködésben nem állják útját a jobbágyságnak. De a huszita papok is munkához láttak. Szent István király szabadságát emlegették a népnek. Pálfia Márton rázta az öklét:- Most szűkölnek az kertnek szorított kutyák, de tegyétek csak le a fegyvert, nyakatokra lépnek esmég! Antal vezér sem akart már békülni. Mióta ennyi ember élén állott, mely mint egy érző, értelmes tenger, az ő szavára hányta fel hullámait vagy simult csendességre, megkeményedett, egész lénye sugárzó akarássá lett. Ennyi temérdek ember! Mennyivel többen vannak, mint az urak! Ezeknek parancsolni! Rajtuk fejedelem lenni! Néha rájött a kétség. Ezeknek a fejedelme? Rongy népek ezek! Mindenik csak a maga kis falatját nézi, nem lehet ezekkel országot megtartani! De mit mondott Újlaki Bálint? Igen! Fej kell a testnek! Ezek a test, ő a fej! Ember, ember! Akik eddig alul voltak, most felül kerülnek! O is ér annyit, mint Csáki vajda! Mint az egész büszke népség! Mert büszkék! Dölyfösek, mint a bikák! Hát majd meglássuk akkor! Akkor! Mit szól akkor Csáki úr, Lépes alvajda úr! Mit szól? - Mit szól - Lépes Anna, a büszke páva, az a dölyfös, az a - az a szép, az a gyönyörűséges büszke pávamadár! Nem is akart a vajdáékkal alkudni. Megüzente nekik:- Menjünk a király elejibe. A vajda meg a püspök nógatták az urakat, a székelyeket, a szászokat, hogy ne hagyják a dolgot hosszú kötélre. Elpusztítják ezek a bestefiák az országot. A székely nemzet, a szász nemzet is gyűlést tartott. Szász uraméknak különben is égett a házuk, határozatba ment hát, hogy megsegítik a magyarokat. Küküllővár mellett, Kápolnán erős szövetséget is kötöttek. Azért a követek csak menjenek szemszúrásból a király elejibe. Fel is mentek, de a királyt nem kapták Budán. Még Miklós napkor is ott ténferegtek. Eddig soha nem jártak túl a Meszesen, most ámulva nézték Budavárát s a királyi udvart. Ez az igazi hatalom! Külországi fényes urak, a magyar nagyok udvarai kápráztatták a szemüket. Jobb szaga van itt az életnek, mint Transsylvaniában! Könnyű fehémépek, kontyukban sárga pántlikával, karolták körül őket az utcán. Fehérvárt megseprüznék őket! Aztán hírül jött, hogy Zsigmond király december kilencedik napján meghalálozott, amint nagybetegen hazafelé hozatta magát Prága városából. Nincs itt többet mit keresni! Úgyis kutyába vették őket. A nádorispánhoz se tudtak bejutni, bezzeg az a sötét képű Kemény Ditricus, a küküllői főesperes, minduntalan rágta a nádor fülét. Karácsony táján újra kezdődött a dúlás és pusztítás. A zendülők erősen érezték a kemény telet, kerített városba akartak húzódni mindenképpen. Ostrom alá fogták Enyedet, s kegyetlenül megsarcolták. Újesztendő Kolozsváron kapta őket, onnan csattogtatták fogaikat, mint a farkasok. Most már látták az urak, hogy erősen nagy vadra kell indulni. A vajda véres kardot hordoztatott, meggyújtotta a lármafákat, a vármegyékben minden úr, aki mozgatni tudta a lábát, fegyverre kelt. A székelyek is nekiindultak, kiállott a két vajdai bandérium, ki a püspök bandériuma, a káptalan fél bandériuma, ki a székelyek grófjáé, a vármegyék katonasága is összegyűlt. A szászok is tartották a kápolnai szerződést - keményen készülődtek. Január végén a vajda ostromolni kezdte Kolozsvárt. Nagy Antal tudta, hogy most dől el a kocka. A pórok morogtak, mint az éhes kutyák. Beszorítva a várba, egy hónap alatt mindent felettek, portyázni nem lehetett, mert a vajda tábora szoros gyűrűvel vette körül a várat. Üres hassal, hidegben elment a kedvük a harctól! Már a vackába kívánkozott mindenki, ha láncos kutyának is, csak otthon legyen! Januárius utolsó napján üdvrivalgás verte fel az ostromló tábort. Megérkeztek a magyarországi segítséghadak. Nem hiába rángatta hát Kemény Detre a nádorispán mentéjét. Antal vezér egész éjjel nem aludt. Rendre járta az őrhelyeket. Az egyik bástyán megállott, s a párkánynak támaszkodva nézte az éjszakát. A hold növekvő sarlója lassan lebegett az égen, ragyogtak a csillagok, a Szamos völgye s tovább a hegyek, a havasok fehéren, de árnyékba borulva hallgattak a tél térítője alatt. A bástya alatt fák kopasz ágait rázta a szél. Eszébe jutott a nyári erdő, melyen keresztülvágott, mikor Szentimrét odahagyta. Hogy susogtak akkor a fák! Valami szomorú, fájdalmas muzsikát, de lágyan, édesen, andalítóan fájt az embernek a szíve tőle, s olyan jó volt az a szívfájdalom, olyan igazi jó volt - azért a szépért, azért a gyönyörűséges - pávamadárért. És hogy ragyogott a tisztásokon a nap! Mint a jó hit az emberben. Kemény hideg volt. A bástya fölött egy nagy bagoly suhant
