Calvin Synod Herald, 2014 (115. évfolyam, 1-12. szám)
2014-03-01 / 3-4. szám
CALVIN SYNOD HERALD 17 Sipos Domokos VAJÚDÓ IDŐK KÜSZÖBÉN Folytatás múlt számunkból Újlaki megint imádkozott, felvette az asztalról a nyakáról leoldott bőr tömlőcskét, megnyitotta, s néhány csepp bort töltött belőle a kehelybe, azután egy telt kupát fogott, és színültig töltötte belőle borral a kelyhet. A háziak arca átszellemült, a hadnagy éles vonásain is valami lágyság ömlött el, valami olyan kifejezés, mint mikor a rajongó szerelmes imádottjának első csókját érzi közeledni homloka felé. így fogadták Újlaki Bálint kezéből két szín alatt az Úr vacsoráját. Mikor Nagy Balázs ajkai közé tette a kenyeret, a pap ismételte, amit Máté evangéliumából olvasott:-„Kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába.” A hadnagynak folyton szeme közé nézve, ezt mondta: Megmondta a mi Urunk: „Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt.” Az ifjú szemei tágra nyílva, tiszta nézéssel mélyedtek vissza tekintetébe. Mikor a borral telt kelyhet emelte szájához, folytatta az evangéliumot: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássák a földre. Nem azért jöttem, hogy békességet bocsássák, hanem hogy fegyvert. Megint imádkoztak, azután letelepedtek az asztalhoz, s enni kezdtek, és Újlaki derekasan kivette részét ételből, italból. Kérdezősködések özöne indult meg, s ő lassan és megfontoltan választolt mindenre, aztán szavait a hadnagyhoz intézve, így kezdett beszélni:-Fiam, az idők megteljesednek. Mostan rád néznek testvéreink szemei, véneknek keserves szüvei és árváknak nyomorult ihai, megsanyargatottaknak óhajtó lelkei. Módovátul Biharig el-béjártam az országot, idejöttem utoljára. Az pór olyan, mint száraz szalma, kicsi szikra belé, és lángot vet minutam alatt, de az szegény nemesség is csak csépölt pélyva, felgyűl az is a másik tüzétől. Vajda uram, s az többi nagy urak sanyargatása már magasabbra növekedének az hegyeknél. Az szegény pórt, mint az ebet megkötik, nyomorúságából odébb menni nem engedik, mindenét elszedik az püspök és az papok zsákjába, s az szegény nemesről az utolsó csizmát lehúzzák az hatalmaskodók. És szent hitünkért nemest és pórt egyformán máglyára hurcolnak az ördögfiak’ Zsigmond királ, az agg kurafi, Prágában végét járja, az seregek az csehekre vágynak küldve. Havasföldjin az török áll, vajda uram, püspök uram tőle rekennek most. Végig a Maros mellett Küküllő mentén, Zolnukban, Fejérben, Tordában el Kolozsvárig készen áll az szegénység. A test megvan, csak fej kell, aki mozgassa! A hadnagy bal karjára könyökölve hallgatta. Hullámos, finom szőke hajába veres csíkokat vont a szunnyadni készülő tűz, ki szőke bajsza néha megmozdult, amint arca megremegett az izgalomtól. Várta ezt a napot, mikor Újlaki eléje tálja a kérdést. Sokat beszéltek erről, most itt volt a döntő pillanat. Mint elszabadult harci paripák, tomboltak fejében a gondolatok. Apja, egész rokonsága s ő maga is híve volt a megégett Húsznak. Mióta a legszigorúbb büntetések és máglya várt a kelyhesekre, benne is keserű elszánás forrt minden ellen, ami hivatalos hatalom volt Transsylvaniában. Mikor látta, hogy a püspöknek járó tizedekért a katonák hogy megsanyargatják a pórt, aki mozdulni sem tud helyéről, mert földesura, fittyet hányva a királyi dekrétumnak nem engedi portájáról elköltözni, hanem mint igás jószágot, kényszeríti, hogy húzza a jármot, míg meggebedve kiadja a páráját, dühvei szorongatta csákánya nyelét. A pór helyett, egy ütés vele Csáki vajda úr fejére - ez járt az eszében. Apja, testvérei, rokonai nemesek voltak, de éppen úgy túrták a földet, mint az utolsó jobbágy, s minden dénárjuk odavándorolt a papzsákokba. Éppen csak hogy személyüknek urai voltak. Újlaki ismételte:-A test megvan, csak fej kell! - és megfogta Antal kezét. A hadnagy ebben a pillanatban Lépes Loránd alvajdára gondolt. Annak is ilyen kemény szorítása van, s mikor magyaráz valamit, jobbjával megszorítja az ember öklét. Az alvajda! S a többi urak, a városispánok és asszonyaik, a büszkék, a szentek, aranyhlmes, nehéz bársonyruhájukban! A Lépes Loránd lánya: Anna. Egyszer látta Szentimrén. A várudvaron állott, derék lova magasba magasba ágaskodott, toporzékolt, mikor két asszonnyal az udvaron álló kocsi felé ment a leány. Mint egy nagy, szép páva. Olyan nagy fekete pillákkal, mint egy pillangószámy. És a haja! Fekete! Fekete! Az arca, fehér, fehér, hófehér! Úgy megszorította a lovát, hogy megállt, mint egy cövek. A leány odanézett. Csak egyszer, csak egy pillanatig. Újlaki beszélt.-Te légy az szegényeknek megótalmazój a, számkivetetteknek megbódogétója! „Vajon a lovat nézte, vagy engem?” - gondolta a hadnagy. „Igen! És a pórok: Megkínozva, kifosztva, gyötörve, mint a barmok. Leányaik mindenki prédái. - Lépes Anna, szép fehér pávamadár!” Újlaki harsogott, mint egy harci dob:-És az seregeknek Ura Istene adja az hatalmat, ráteszed lábad az sárkány fejére, és a népek, kiket megszabadítottál az sátán rabságából, és nagy leszel és csudálatos és szépséges az te hatalmadban! A hadnagy lehajtotta fejét. „Csudálatos és szépséges! Szépséges! Szépséges!” - ismételgette magában. Aztán hirtelen felszegte fejét. Hosszú haja megremegett a vállán, szája keményre feszült, dereka megnyúlt, ahogy kérdezte:-Mit tegyek, atyám? A pap felállott, és a többiek is mind felállottak. Odalépett a hadnagyhoz, kiterjesztette s felemelte karjait, tenyerét lefelé fordítva tartotta a legény feje fölött, s úgy mondta:-Áldott legyen az hatalmas, igazságos Isten, ki megáld téged és megsegéli azokat, kik igaz hittel imádják őtet. Menj most, fiam! Hagyd el az te atyádnak háza tájékát, s mikor hírt veszel, hogy az aratók összegyülekeztek, indulj, hogy előttük járhass! Egy óra múlva a sötét éjszakában dobogva vitte a ló budai Folytatás a 18. oldalon
