Calvin Synod Herald, 2013 (114. évfolyam, 3-12. szám)
2013-05-01 / 5-6. szám
CALVIN SYNOD HERALD 17 Az egyakarat áldása Alapige: Csel. 2.r.I. „És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan Egyakarattal együtt valónak. ” Az ember lelkének három irányű működése között kétségkívül az akarat a legfontosabb, mert a gondolat és az érzelem az akarat által válik tetté, lesz cselekedetté. Az értelem és az érzelem az ember életfájában a nedvkeringés, a virág, - a gyümölcs: az akaratnyilvánulás, a cselekedet. Minthogy pedig az ember társas lényjóllétére, boldogságára döntő tényező, hogy akarata hogyan, milyen cselekedetekben nyilvánul. Ha az ember egyedül, magányosan élő lény volna, akkor akarata, természeti ösztönei szerint, szabadon nyilvánulhatna, ezzel nem árthatna senkinek, cselekedeti nem is jöhetnének beszámítás alá. Ámde, az ember társas lény, másokkal együtt kell élnie s tehát akaratát, szabadságát is korlátoznia kell. Kérdés már most, hogy mi az, ami e korlátozást tűrhetővé, elviselhetővé, sőt boldogítóvá teheti úgy magára az egyes emberre nézve, mint a többiekre. Alapigénkben azt olvassuk, hogy az apostolok egyező akarattal valának együtt. Mi inditotta őket egyező akaratra, mi volt az a kettős tüzes nyelv, ami maguk tartásának azt az irányt szabta, hogy többé semmitől sem félve, bátran, ingadozás nélkül teljesítették uruknak meghagyását. Szóval, általában véve, mi az, ami az embert oly cselekedetekre inditja, amelyekből, kétségen kívül, áldás árad mindenkinek az életére? Most, a lélek diadalának emlékünnepén, erre a kérdésre keresem a feleletet, míg erre igyekszem, kérem becses figyelmeteket. 1. Mikor feltesszük magunknak a kérdést: mi az, ami akaratunkat áldásos cselekedetekre indítja, akaratlanul is előtérbe tolul lelkűnkben egy másik kérdés, nevezetesen az, hogy mi szokott általában az ember akaratára irányító befolyást gyakorolni. Ezt figyelve, kétféle okra találunk: a tekintélyre és a meggyőződésre. A tekintély azt követeli, hogy az ember lemondva önállóságáról, akaratát egy másik akaratnak rendelje alá s cselekedje, minden ingadozás és habozás nélkül azt, amit az a másik akarat kíván, követel ő tőle. Az ember amíg kiskorú, Pál apostol szerint, tejnek italával és, ezt a kívánságot, követelést helyénvalónak is találja minden bírálat, ellenvetés nélkül, ámde mihelyt tudatára jut annak, hogy ő Isten képe és hasonmása, más szóval, hogy ő értelemmel, okossággal felruházott valóság, kinek joga van mindeneket még Istennek mélységét is megvizsgálni, akkor bár gyengeségének és erői fogyatékosságának tudatában érzi annak szükségét, hogy akaratát egy fensőbb akaratnak szolgálatába kell állítania, mégis úgy ítéli, hogy minden fenntartás nélkül ezt csak olyan tekintéllyel szemben teheti meg, aki a tűzpróbát a lelkiismeretnek ítélőszéke előtt is kiállja, más szóval, akinek akarata tőle csak olyan cselekedetet követel, amelynek teljesítése neki nyugtalanságot, benső békétlenséget nem okozhat, mert különben, kényszerből, a félelem és rettegés hatása alatt, engedelmeskedik ugyan annak a tekintélynek, de emellett az engedelmesség mellett, szerencsétlennek, boldogtalannak érzi magát s gyűlölt zsarnoknak tartja azt, aki legigázza akaratát. Az elmondottakból következik, hogy valóban megváltója, szabadítója az embernek az, aki olyan tekintély uralma alá helyezi őt, kinek akaratát a lelkiismeret is helyesli, ítélete parancsolatát helytállónak találja. Minthogy pedig a lelkiismeret mindig csak a jót javallja, azt helyesli, látnivaló, hogy ez a tekintély nem lehet más csak az, aki maga a jóság, annak megtestesítője. Ez pedig nem lehet más, csak maga az Isten. Emlékezzetek csak, mikor egy gazdag főember Jézustól kérdezte: jó mester mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerhessem, elhárítólag mondá, miért mondassz engem jónak, nincs senki jó, csak egy, az Isten. Az igazi tekintély tehát nem lehet más, csak a jó Isten. Más mindenki csak abban a mértékben, amily mértékben megvalósul benne az isteni jóság. Ámde a tekintély csak az egyik ok akaratunk irányításában, a másik nélkül magában véve, nem elég arra, hogy akaratunk irányításában, a másik nélkül, magában véve, nem elég arra, hogy akaratunkat áldásos cselekedetekre indítsa. Ehhez az is szükséges, hogy az embernek meggyőződésévé is válljék az, hogy Isten jóságos, nekünk mindenben és mindenek által javunkat akarja. Ezt a meggyőződést megszerezni, az embernek magáévá tenni, végtelenül nehéz. Mutatja ezt a tanítványok élete. Nézzük csak, mi történt velük. Az evangéliumok hallgatnak arról, hogy Jézus feltámadását követő időben mivel foglalkoztak, mit míveltek a tanítványok. A negyedik evangélium említ annyit, hogy egy alkalommal Péter kezdeményezésére, halászni mentek. Ebből arra következtethetünk, hogy bennük nem volt készség arra, hogy engedelmeskedjenek a Jézus meghagyásának, hogy folytassák az halálával félbeszakított tudomány hirdetését, sőt inkább arra voltak hajlandók, hogy folytassák a megélhetésüket biztosító foglalkozásukat. Az egyik a halászatot, a másik a vámszedést, szóval azt a munkakört, melyből őket Jézus tanítványokul elhívta. Közönséges emberi szemmel nézve és mérlegelve, ez egész természetesnek is tűnhetik fel. Ha maga Jézus, a mester, akivel ők össze sem hasonlíthatók, aki egy maga százszorta több, mint ők mindnyájan, áldozatul esett, mit tehetnek ők, a parányok és miért kockáztassák életüket? Hadd vesszen a világ, ha veszni indult. Pedig Jézusban előttük állott az igaz élet, feltámadásában és megdicsőülésében az örök élet, a boldogság és idvesség valósága. Az alatt a három év alatt, melyet Jézus társaságában töltöttek, ennek az életnek a levegőjét szívták magukba, ez átalakította gondolkozásukat, erkölcsiségüket, egész mivoltukat. És mégis mikor Nagypénteken Mesterüket kereszten függeni látták, korábbi felfogásuk győzedelmeskedett felettük s visszariadtak a nyomdokába való lépéstől. Az isteni jóság, az isteni tekintély tehát eléggé előttünk volt és mégis akaratuk az ő akarata szerinti cselekedetre csak akkor indult, mikor megdöbbenésükből, rettegésükből felocsúdva sírt bennük a lélek, hogy oly gyengék, bátortalanok voltak, mikor lelkiismeretük is bizonyságot tett Jézus mellett, s ők szerencsétleneknek és boldogtalanoknak érezték magukat, hogy lelkiismeretük ellen cselekedtek. És amikor eljött Pünkösd ünnepe, mely őket a törvénykiadásának nagy ünnepére Jeruzsálembe gyűjtötte, már eggyező lett akaratuk abban, hogy a világ legnagyobb törvény adójának meghagyását követni kell, még akkor is, ha kínszenvedés és halál lesz is érette a bér, mert az általa hirdetett igazság mellett bizonyságot tesz a lelkiismeret is s valóság, amit ő állított, hogy ő az út, élet és igazság. Meggyőződésükké vált, hogy Jézus valóban maga az örök jóság, örök szeretet, egy az atyával, s boldog az ember csak akkor Folytatás a 18, oldalon
