Calvin Synod Herald, 2013 (114. évfolyam, 3-12. szám)
2013-05-01 / 5-6. szám
18 CALVIN SYNOD HERALD H. V. Morton: PÁL APOSTOL NYOMÁBAN A mű eredeti címe: IN THE STEPS OF SAINT PAUL Fordította: Dr. Manno Sándomé sz. Kilián Magdolna Folytatás múlt számunkból A tömeg sűrűsödött körülötte és félbeszakította. „Háborogtak szívükben és fogukat csikorgatták ellene.” Ekkor hirtelen abbamard ez az elképesztő leírás-rész, s úgy tűnik, valami csodálatos csend száll le, s ebben a csendben az emberek meghallják Isten szavát: „íme, látom az eget megnyílva, és az Emberfiát, amint az Isten jobbja felől áll.” Ő úgy látta, hogy az Emberfia áll, nem ül az Atya jobbja felől: Jézust állva látta, mintegy készen arra, hogy a mennybe befogadja a keresztyén vértanúk seregéből az elsőt. Mikor István ezt mondta, befogták fülüket ez istenkáromlás előtt, s dühödt ordítozással „egyakarattal rárohantak, azután kiűzték a városon kívülre és megkövezték. A tanúk pedig a felsőruháikat egy Saul nevű ifjú lábai elé tették le.” Folytatás a 17. oldalról lehet, ha magát az Isten akaratának veti alá, - vagy, amint ő mondotta, ha az ő eledelük is az leend, hogy a Mennyei Atya akaratát cselekedjék. így akaratuk irányításában meg volt a másik indító ok, a meggyőződés is, s ettől fogva akaratuk nyilvánulása: cselekedeteik áldássá lettek önmagukra és másokra nézve is. Hogy rájuk nézve az lett, bizonyítja élettörténetük: bár az egy Jánost kivéve, mindnyájan mártír halált szenvedtek, arról feljegyzés sehol sincs, hogy szerencsétleneknek vagy boldogtalanoknak érezték volna magukat, sőt dicsőségüknek tartották, hogy az igazságért, mint uruk, ők is szenvedtek. Hogy pedig áldás lett az ő életük másokra nézve is, vajon szükség-e azt mutogatni, ami igazán értékes ebben a mi szegény, gyarló életünkben, azt jó részben azoknak a hőslelkű, buzgó apostoloknak a Jézus mellett való törhetetlen bizonyságtételüknek köszönhetjük. Tovább fejtegetni a kérdést feleslegesnek tartom. Arra, hogy mi az, ami az ember akaratát úgy indítja, hogy abból olyan cselekedetek származzanak, melyekből kétségkívül áldás fakad mindenki számára, - a feleletet az elmondottakból levonhatjuk: és ez az, hogy akaratunk irányítója gyanánt egyedüli tekintélynek Istent ismerjük el, abban a meggyőződésben, hogy ő maga az örök jóság, örök szeretet, aki mindenekben és mindenek által javunkat akarja. Ettől a tudattól vezéreltetve, akaratunk nyilvánulása: cselekedeteink áldásosak lesznek magunkra és másokra nézve egyaránt, nekünk, bármi körülmények között biztosítják a lelki békét, a nyugalmat, másoknak pedig a segíteni készséget és jóakaratot, mert lelkűnknek egyetlen egy törvénye lesz, az, amit Üdvözítőnk így jelzett: „szeresd Istent teljes szívedből, teljes telkedből, minden erődből és szeresd felebarátodat, mint önmagadat. ” Ámen Vásárhelyi Boldizsár Ref. lelkész „Saul pedig egyetértett István kivégzésével.” Ott állt, figyelte, hogyan hal meg István. Látta a kivégzőket, amikor ledobták egy magas helyről - ahogy a Talmud részletesen leírja - abban a reményben, hogy a hátgerincét eltöri és meghal. Látta, amikor a fejére dobták az első köveket. De talán a zsidók által gyakorolt kivégzések borzalmas módozatáról elfelejtkeztek abban az őrült kavargásban, mivel úgy tudjuk, hogy István letérdelt és imádkozott. Miközben a kövek hullottak körülötte, Saul hallotta, hogy így kiáltott fel: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” S amint a kövek szaporábban zúdultak, leroskadt, nagy fennszóval ismételte Mesterének kiáltását a kereszten: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” „És amikor ezt mondta, meghalt.” István vértanúsága után Saul, mint egy őrült „zaklatta az egyházat, házról, házra járt, férfiakat és nőket hurcolt el, és börtönbe vetette őket.” De mégis hallotta Istvánt. Látta, hogyan halt meg. A mag el volt vetve. István hangot adott az Újszövetségnek, Saul, bár még nem tudott róla, már kiválasztást nyert arra, hogy kivegye az Új- Szövetséget a zsidóság kezéből és a világ távoli részein hirdesse. 6. Mikor a nap lenyugvóban volt Jeruzsálem felett, az Őrök Sétányán ballagtam a fal északi csücskéhez, s onnan nyugatra fordulva a Heródes Kapu fölött, a Damaszkuszi Kapuhoz értem. Ennél csodálatosabb sétány nincs is a világon. A fallal körülvett jeruzsálemi Óváros tárul szemünk elé, ahogy a legrégibb időktől fogva volt, s a fal csupán a Jaffai Kapunál hiányos néhány méternyi hosszúságban. A modem jeruzsálemi házak mind a falakon kívül épültek, úgyhogy az Óváros pompás látványát nem tették tönkre. A múlt században végzett ásatások bizonyítják, hogy a fal némely helyen 50-80 lábnyira süllyedt le a jelenlegi föld szintje alá. Ezek a láthatatlan vonulatok hatalmas faragatlan tömbökből állnak, melyeket malter nélkül raktak le, s ezekből sok az ótestamenti Jeruzsálemet körülvevő fal része volt. Az Őrök Sétánya kb. egy méter széles. Egyik oldalán magas védőfal szegélyezi, a másik oldal enyhén lejt a házak hátsó kertjeihez és a bazárok tetejéhez. A Damaszkuszi Kapunál leereszkedtem és végigmentem a domonkos kolostorhoz vezető úton. Területükön látható István vértanú kedves kis bazilikája, melyet 1900-ban szenteltek fel. Az ágostonrendi szerzetesek közül való Vallhé Simeon atya minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy István vértanúnak az ereklyéit is magában foglaló templomát már Kr.u. 438-ban felszentelték a völgyben. Amikor Eudoxia, II. Theodosius bizánci császár felesége 444-ben a konstantinályi udvar számüzettjeként másodszor járt Jeruzsálemben, szent tanulmányokkal foglalkozott, s elrendelte, hogy védőszentjének, Istvánnak nagy bazilikát építsenek. A bazilika számára kijelölt hely azonban nem a keleti városrészben volt, ahol István a hagyomány szerint meghalt, hanem az északin. Amikor a császámő érezte halála közeledtét, siettette a templom felszentelését. Ez Kr. u. 460. június 14-én meg is történt, mielőtt az épület teljesen elkészült volna, majd ebben a templomban temették el. Folytatjuk
