Calvin Synod Herald, 2012 (113. évfolyam, 1-12. szám)

2012-05-01 / 5-6. szám

CALVIN SYNOD HERALD 15 előtti derengésben , és semmi más cél nem lebeg előttem, csak az, hogy merész vállalkozással Pál apostolt kövessem nyomon az ókori világon át. A világosság egyre terjedt a keleti égbolton, amint a nap megharcolta februári csatáját a libanoni éjszaka felhőivel. Előbb hideg kék fény áradt szét a tengeren, majd a világot lassan el­borították a színek. Az öszvérek sem voltak már szürkék, egyre barnábbá váltak. Azután hirtelen a nagykiterjedésű felhőzetből előtörve úgy bukkant fel a nap a látóhatáron, mint egy megvaló­sult csoda, és bearanyozta a tengert. Ebben a pillanatban a messzeségben feltűnt egy sötét vonu­lat, mely keményebb volt, mint az árnyék és tömörebb, mint a felhő. Tudtam, hogy a Szentföldet pillantottam meg. 2. A reggel jóleső hűvösségében elsuhantunk a Karmel-hegy orma előtt, ahol a karmeliták szokták tartani miséjüket egy lám­pákkal megvilágított barlang fölött. Láthattam az észak felé hajló kék öblöt, a homokból kinőtt pálmafákat és Akkót, a kiugró par­ton elterülő városkát homokszínű, tengermosta gátjaival. Akkón túl a partvonal sápadtabb kék színben játszott és tisztán láttam, ahogy Tirusz lépcsőzetes magas partja kibontakozik, mint egy ég felé szövődő pókháló. Amint betértünk Haifa kikötőjébe, egy növekedésben levő kikötő minden bűze ott terjengett és hangja ott zsongott körü­löttünk. Letekintve láttam a betonraktárak sorait, arab hordárok tömegeit kúpformájú föníciai sapkájukban és bő teveszőröltö­­zékükben, arab idegenvezetőket autóik mellett, kék egyenruhás palesztin rendőröket és napégette zsidókat kekiszínű rövidnad­­rágnadrágj ukban. Örültem, hogy partraszállhattam az erőszakos, kiabáló tömeg közé. Felkutattam azt az örményt, aki egyszer már végigveze­tett Palesztinán. A kocsija mellett álló István gyermekesen örült, amikor meglátott. Gyűrögette kezében ócska bársony kapáját, és széles mosolyra derült ráncos barna arca, amint keserves próbál­kozással ásta elő az angol szavakat gyatra szókincséből.- István - mondtam - azt írtam neked, hogy Damaszkusz­ba fogunk menni, s onnan Antiókhiába. De másként határoztam. Ehelyett Jeruzsálembe megyünk.-Ahogy akarja - válaszolt István mosolyogva. A tavasz éb­redését jelző tájakon át kocsiztunk Jeruzsálem felé. Nagy élve­zettel gyönyörködtem Palesztina ismerős látképében: a homok­ban csendesen lépdelő tevékben, a szántó-vetőben, aki csökönyös ökrét nógatja a barázdafordulóknál, a türelmes, megterhelt sza­marakban, bamabőrű lányokban a falu kútjánál - sajnos benzines kannákkal a vállukon, a milliónyi gömbölyded kövek borította barnás dombokban, s a dombtetőkön azokban a kis fehér muzul­mán kegyhelyekben, melyek — hogy az arabok tudják-e vagy sem - Baál egykori magaslatait foglalták el. Ereztem, hogy egyre nő izgalmam, amint mérföldről-mér­­földre közeledtünk a Jeruzsálem felé emelkedő hegyi úthoz, s a nyugat felé tornyosuló Nebi Samvil-hez, valamint a dombok lejtőin teraszosan elhelyezkedő szétszórt barnás falvakhoz. De a Jeruzsálemhez való közeledésnek ez a legkevésbé von­zó útja. Kelet felől, Jerikóból, vagy dél felől Bethlehemből jövet egyetlen pillanatra elénk tárul az egész Jeruzsálem. Nyugat felől láthatjuk a kanyargó nagy Falat, amint kinyúlik a Kidron-völgy felé, délről a barnás dombra tömören ráépült város ragyogó lát­ványát a Fal déli szögletével, amint oly kihívóan áll a napon. Az az utazó azonban, aki észak felől érkezik, s még soha sem járt Jeruzsálemben, hiába várja a lenyűgöző látványt. A mere­deken emelkedő út és a kietlen és kopár dombok után mást vár az ember, s ekkor hirtelen, mielőtt még felocsúdhatnánk, máris beérünk Jeruzsálembe, a Barclay’s Bank óratornya elé. Délután, miután szállásomra értem és elolvastam odaérke­zett postámat, végigsétáltam a Jaffai úton, mint minden Jeru­zsálembe látogató, aki az Ó-városba akar jutni. A kis arab cipő­­tisztítók még mindig ott üldögéltek a porban a Jaffai Kapuban. Ugyanaz a kibírhatatlan gramofon csépelte a sarki kávéházban az arab zenét. A limonádé-árus még mindig veregette réz-csészéit, és kiabálta, hogy itala jéghideg. A beduinok porral belepett szem­pillákkal és szakállal aféle kisebb prófétákként sétáltak, mélyen megvetve a többi embert, miközben botjukkal az öreg kövezetét ütögették. Lefátyolozott nők kerültek elő, mint fekete kísértetek, s élén, megtermett parasztasszonyok fátyol nélkül, bátran vonul­tak nyakukba vagy hátukra kötött csecsemőikkel. Városi arabok csíkos öltözékükben még mindig csoportokba verődve vitatkoz­tak a kövezeten, miközben piros turbánjuk majdnem összeért. Ugyanaz az örmény régiségboltja ajtajában állva még mindig azt mondogatta „kérem jöjjön be, nincs vételi kényszer”. S ezzel a napfényben úszó nyüzsgő élettel ellentétben állt, még pusztu­lásában is kihívóan a Heródes-torony arany-barna köveivel, kis tomyocskáival az ég felé nyúlóan és lábaival a történelembe gyö­kerezve. Amikor leereszkedtem azon a megkopott kövü lépcsős úton, melyet Dávid-utcának neveznek, elbűvölt annak látszólag válto­zatlan mivolta: Ugyanazok a kövér, öreg emberek, - egy kicsit mintha mégis kövérebbnek tűnnének, lehet, hogy arcbőrük is egy árnyalattal sötétebb lett - ott ültek cigarettázva a sötétbordó padlizsánok, narancsok, óriás-káposzták, piros és zöld paprikák rakásai mögött. A keskeny utcában a porszagot árasztó emberek és barmok ugyanolyan egyveleg tömege szorongott. Tevék emel­kedtek ki az emberek feje fölött és surlódtak el hatalmas terhe­ikkel, s megrakott szamarak nyomakodtak ügyesen a tömegen keresztül. Amint a Keresztyén utcán mentem, láttam azokat az üzle­teket, ahol rojtként lógatták a 4 láb hosszú, színes, aranyozott gyertyákat. Még mindig szem elé rakták a Szent Sír közelében azokat a vékony halotti lepleket, melyek olcsó nyomású szent jeleneteket ábrázoltak, s melyeket ezerszámra vásároltak egykor orosz zarándokok és vittek haza magukkal a földtől való megsza­badulásuk napjára. Az ember egyszercsak egy lefelé vezető lépcső előtt találja ma­gát, mely a Szent Sír udvarának kovácsoltvas kapujához vezet. Túl az arabeszk mintájú rácson, kis napos udvart láthatunk kö­zépen kúttal, ahol néha az emberek leeresztik vödrüket és vizet húznak. Amikor bepillantottam, éppen ilyen jelenetet láttam. Mindig jóleső érzés egy helyre visszatérve azt találni, hogy az élet azóta is éppen úgy folyik. A kis utca még mindig árasztot­ta a tömjén-illatot. A kereskedők századok óta égetik itt vékony fekete rudakban és kis fekete gúlákban. Lementem a lépcsőkön a ragyogó napfényes udvarba és bementem a Szent Sír templomába. Sötét és hűvös volt. Olaj­fa olajából préselt, kis pohárkákban égő mécsesek oszlatták el

Next

/
Thumbnails
Contents