Calvin Synod Herald, 2012 (113. évfolyam, 1-12. szám)

2012-05-01 / 5-6. szám

CALVIN SYNOD HERALD

15

előtti derengésben , és semmi más cél nem lebeg előttem, csak az, hogy merész vállalkozással Pál apostolt kövessem nyomon az ókori világon át.

A világosság egyre terjedt a keleti égbolton, amint a nap megharcolta februári csatáját a libanoni éjszaka felhőivel. Előbb hideg kék fény áradt szét a tengeren, majd a világot lassan elborították a színek. Az öszvérek sem voltak már szürkék, egyre barnábbá váltak. Azután hirtelen a nagykiterjedésű felhőzetből előtörve úgy bukkant fel a nap a látóhatáron, mint egy megvalósult csoda, és bearanyozta a tengert.

Ebben a pillanatban a messzeségben feltűnt egy sötét vonulat, mely keményebb volt, mint az árnyék és tömörebb, mint a felhő. Tudtam, hogy a Szentföldet pillantottam meg.

2.

A reggel jóleső hűvösségében elsuhantunk a Karmel-hegy orma előtt, ahol a karmeliták szokták tartani miséjüket egy lámpákkal megvilágított barlang fölött. Láthattam az észak felé hajló kék öblöt, a homokból kinőtt pálmafákat és Akkót, a kiugró parton elterülő városkát homokszínű, tengermosta gátjaival. Akkón túl a partvonal sápadtabb kék színben játszott és tisztán láttam, ahogy Tirusz lépcsőzetes magas partja kibontakozik, mint egy ég felé szövődő pókháló.

Amint betértünk Haifa kikötőjébe, egy növekedésben levő kikötő minden bűze ott terjengett és hangja ott zsongott körülöttünk. Letekintve láttam a betonraktárak sorait, arab hordárok tömegeit kúpformájú föníciai sapkájukban és bő teveszőröltözékükben, arab idegenvezetőket autóik mellett, kék egyenruhás palesztin rendőröket és napégette zsidókat kekiszínű rövidnadrágnadrágj ukban.

Örültem, hogy partraszállhattam az erőszakos, kiabáló tömeg közé. Felkutattam azt az örményt, aki egyszer már végigvezetett Palesztinán. A kocsija mellett álló István gyermekesen örült, amikor meglátott. Gyűrögette kezében ócska bársony kapáját, és széles mosolyra derült ráncos barna arca, amint keserves próbálkozással ásta elő az angol szavakat gyatra szókincséből.- István - mondtam - azt írtam neked, hogy Damaszkuszba fogunk menni, s onnan Antiókhiába. De másként határoztam. Ehelyett Jeruzsálembe megyünk.-Ahogy akarja - válaszolt István mosolyogva. A tavasz ébredését jelző tájakon át kocsiztunk Jeruzsálem felé. Nagy élvezettel gyönyörködtem Palesztina ismerős látképében: a homokban csendesen lépdelő tevékben, a szántó-vetőben, aki csökönyös ökrét nógatja a barázdafordulóknál, a türelmes, megterhelt szamarakban, bamabőrű lányokban a falu kútjánál - sajnos benzines kannákkal a vállukon, a milliónyi gömbölyded kövek borította barnás dombokban, s a dombtetőkön azokban a kis fehér muzulmán kegyhelyekben, melyek — hogy az arabok tudják-e vagy sem - Baál egykori magaslatait foglalták el.

Ereztem, hogy egyre nő izgalmam, amint mérföldről-mérföldre közeledtünk a Jeruzsálem felé emelkedő hegyi úthoz, s a nyugat felé tornyosuló Nebi Samvil-hez, valamint a dombok lejtőin teraszosan elhelyezkedő szétszórt barnás falvakhoz.

De a Jeruzsálemhez való közeledésnek ez a legkevésbé vonzó útja. Kelet felől, Jerikóból, vagy dél felől Bethlehemből jövet egyetlen pillanatra elénk tárul az egész Jeruzsálem. Nyugat felől láthatjuk a kanyargó nagy Falat, amint kinyúlik a Kidron-völgy

felé, délről a barnás dombra tömören ráépült város ragyogó látványát a Fal déli szögletével, amint oly kihívóan áll a napon. Az az utazó azonban, aki észak felől érkezik, s még soha sem járt Jeruzsálemben, hiába várja a lenyűgöző látványt. A meredeken emelkedő út és a kietlen és kopár dombok után mást vár az ember, s ekkor hirtelen, mielőtt még felocsúdhatnánk, máris beérünk Jeruzsálembe, a Barclay’s Bank óratornya elé.

Délután, miután szállásomra értem és elolvastam odaérkezett postámat, végigsétáltam a Jaffai úton, mint minden Jeruzsálembe látogató, aki az Ó-városba akar jutni. A kis arab cipőtisztítók még mindig ott üldögéltek a porban a Jaffai Kapuban. Ugyanaz a kibírhatatlan gramofon csépelte a sarki kávéházban az arab zenét. A limonádé-árus még mindig veregette réz-csészéit, és kiabálta, hogy itala jéghideg. A beduinok porral belepett szempillákkal és szakállal aféle kisebb prófétákként sétáltak, mélyen megvetve a többi embert, miközben botjukkal az öreg kövezetét ütögették. Lefátyolozott nők kerültek elő, mint fekete kísértetek, s élén, megtermett parasztasszonyok fátyol nélkül, bátran vonultak nyakukba vagy hátukra kötött csecsemőikkel. Városi arabok csíkos öltözékükben még mindig csoportokba verődve vitatkoztak a kövezeten, miközben piros turbánjuk majdnem összeért. Ugyanaz az örmény régiségboltja ajtajában állva még mindig azt mondogatta „kérem jöjjön be, nincs vételi kényszer”. S ezzel a napfényben úszó nyüzsgő élettel ellentétben állt, még pusztulásában is kihívóan a Heródes-torony arany-barna köveivel, kis tomyocskáival az ég felé nyúlóan és lábaival a történelembe gyökerezve.

Amikor leereszkedtem azon a megkopott kövü lépcsős úton, melyet Dávid-utcának neveznek, elbűvölt annak látszólag változatlan mivolta: Ugyanazok a kövér, öreg emberek, - egy kicsit mintha mégis kövérebbnek tűnnének, lehet, hogy arcbőrük is egy árnyalattal sötétebb lett - ott ültek cigarettázva a sötétbordó padlizsánok, narancsok, óriás-káposzták, piros és zöld paprikák rakásai mögött. A keskeny utcában a porszagot árasztó emberek és barmok ugyanolyan egyveleg tömege szorongott. Tevék emelkedtek ki az emberek feje fölött és surlódtak el hatalmas terheikkel, s megrakott szamarak nyomakodtak ügyesen a tömegen keresztül.

Amint a Keresztyén utcán mentem, láttam azokat az üzleteket, ahol rojtként lógatták a 4 láb hosszú, színes, aranyozott gyertyákat. Még mindig szem elé rakták a Szent Sír közelében azokat a vékony halotti lepleket, melyek olcsó nyomású szent jeleneteket ábrázoltak, s melyeket ezerszámra vásároltak egykor orosz zarándokok és vittek haza magukkal a földtől való megszabadulásuk napjára.

Az ember egyszercsak egy lefelé vezető lépcső előtt találja magát, mely a Szent Sír udvarának kovácsoltvas kapujához vezet. Túl az arabeszk mintájú rácson, kis napos udvart láthatunk középen kúttal, ahol néha az emberek leeresztik vödrüket és vizet húznak. Amikor bepillantottam, éppen ilyen jelenetet láttam.

Mindig jóleső érzés egy helyre visszatérve azt találni, hogy az élet azóta is éppen úgy folyik. A kis utca még mindig árasztotta a tömjén-illatot. A kereskedők századok óta égetik itt vékony fekete rudakban és kis fekete gúlákban.

Lementem a lépcsőkön a ragyogó napfényes udvarba és bementem a Szent Sír templomába. Sötét és hűvös volt. Olajfa olajából préselt, kis pohárkákban égő mécsesek oszlatták el