Calvin Synod Herald, 2012 (113. évfolyam, 1-12. szám)

2012-05-01 / 5-6. szám

14

CALVIN SYNOD HERALD

következik, hogy valóban megváltója, szabadítója az embernek az, aki olyan tekintély uralma alá helyezi őt, kinek akaratát a lelkiismeret is helyesli, ítélete parancsolatát helytállónak találja. Minthogy pedig a lelkiismeret mindig csak a jót javallja, azt helyesli, látnivaló, hogy ez a tekintély nem lehet más csak az, aki maga a jóság, annak megtestesítője. Ez pedig nem lehet más, csak maga az Isten. Emlékezzetek csak, mikor egy gazdag főember Jézustól kérdezte: jó mester mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerhessem, elhárítólag mondá, miért mondassz engem jónak, nincs senki jó, csak egy, az Isten. Az igazi tekintély tehát nem lehet más, csak a jó Isten. Más mindenki csak abban a mértékben, amily mértékben megvalósul benne az isteni jóság. Ámde a tekintély csak az egyik ok akaratunk irányításában, a másik nélkül, magában véve, nem elég arra, hogy akaratunkat áldásos cselekedetekre indítsa. Ehhez az is szükséges, hogy az embernek meggyőződésévé is válljék az, hogy Isten jóságos, nekünk mindenben és mindenek által javunkat akarja. Ezt a meggyőződést megszerezni, az embernek magáévá tenni végtelenül nehéz. Mutatja ezt a tanítványok élete.

Nézzük csak, mi történt velük. Az evangéliumok hallgatnak arról, hogy a Jézus feltámadását követő időben mivel foglalkoztak, mit míveltek a tanítványok. A negyedik evangélium említ annyit, hogy egy alkalommal Péter kezdeményezésére, halászni mentek. Ebből arra következtethetünk, hogy bennük nem volt készség arra, hogy engedelmeskedjenek a Jézus meghagyásának, hogy folytassák az ő halálával félbeszakított tudomány hirdetését, sőt inkább arra voltak hajlandók, hogy folytassák a megélhetésüket biztosító foglalkozásukat. Az egyik a halászatot, a másik a vámszedést, szóval azt a munkakört, melyből őket Jézus tanítványokul elhívta. Közönséges emberi szemmel nézve és mérlegelve, ez egész természetesnek is tűnhetik fel. Ha maga Jézus, a mester, akivel ők össze sem hasonlíthatók, aki egy maga százszorta több, mint ők mindnyájan, áldozatul esett, mit tehetnek ők, a parányok és miért kockáztassák életüket? Hadd vesszen a világ ha veszni indult. Pedig Jézusban előttük állott az igaz élet, feltámadásában és megdicsőülésében az örök élet, a boldogság és idvesség valósága. Az alatt a három év alatt, melyet Jézus társaságában töltöttek, ennek az életnek a levegőjét szívták magukba, ez átalakította gondolkozásukat, erkölcsiségüket, egész mivoltukat. És mégis mikor Nagypénteken Mesterüket kereszten függeni látták, korábbi felfogásuk győzedelmeskedett felettük s visszariadtak a nyomdokába való lépéstől. Az isteni jóság, az isteni tekintély tehát eléggé előttük volt és mégis akaratuk az ő akarata szerinti cselekedetre csak akkor indult, mikor megdöbbenésükből, rettegésükből felocsúdva sírt bennük a lélek, hogy oly gyengék, bátortalanok voltak, mikor lelkiismeretük is bizonyságot tett Jézus mellett, s ők szerencsétleneknek és boldogtalanoknak érezték magukat, hogy lelkiismeretük ellen cselekedtek. És mikor eljött Pünkösd ünnepe, mely őket a törvénykiadásának nagy ünnepére Jeruzsálembe gyűjtötte, már egyező lett akaratuk abban, hogy a világ legnagyobb törvény adójának meghagyását követni kell, még akkor is, ha kínszenvedés és halál lesz is érette a bér, mert az általa hirdetett igazság mellett bizonyságot tesz a lelkiismeret is s valóság, amit ő állított, hogy ő az út, élet és igazság.

Vásárhelyi Boldizsár Református lelkész

H. V Morton:

PÁL APOSTOL NYOMÁBAN

A mű eredeti címe: IN THE STEPS OF SAINT PAUL Fordította: Dr. Manno Sándorné sz. Kilián Magdolna

Elindulok Pál apostol nyomában, ismét meglátogatom a Szentföldet, felkeresem Jeruzsálemet, felmászom a falra a Szí. István Kapu fölött, a Nagy Muftitól engedélyt kapok, hogy felmenjek a minaretbe és felülről áttekinthessem Salamon templomának egész területét, majd Damaszkuszba utazom.

1.

Napkelte előtt mentem fel a fedélzetre. A vihar éppen elvonult észak-nyugatra, az ég tiszta volt és a hajó lassan haladt előre a hömpölygő tengerárban. Várakozással néztem, mikor villan fel a Kármelhegyi világítótorony fénye, de még nagyon távol voltunk a szárazföldtől.

Pál apostol minden bizonnyal jól ismerte az ilyen pillanatokat: a szürke fényt, az utolsó csillagot, a hideg szelet, az áporodott szagú szállítmányokat, a barmok és a kátrány szagát, az égnek meredő árbocok mozgását, a víz ritmusát, amint lágyan felfut a hajóra, majd csobogva csurog le az oldalán. Jó volt a fedélzeten állni és arra gondolni, hogy ez a hajó lehetne akár a CASTOR ÉS POLLUX is.

A Földközi-tengeri kereskedelmi hajójáratok nem sokat változtak a római idők óta. Ezek a hajók szállítják ma is a gabonát Egyiptomból, s hagyják el Ciprust nyáron megrakva Affodite gyümölcsével, a gránátalmával. Amint elhaladunk Alexandriától Antiókhia mostani kikötőjétől déli irányban, régi emlékek merülnek fel, Tirusz és Szidón szelleme hiába integet hívóan.

Lenéztem az orrkabinba. A szürke fényben rácsokhoz kötött szürke öszvéreket láttam. Mit sem sejtettek arról, hogy a legroszszabbon már túl vannak. Ezek az állatok, melyek tudatunkban annyira szorosan a dombvidéki ösvényekhez, s az olajfákhoz kötődnek, olyan különösen hatnak a vízen. Most itt állnak a gyér fényben lehorgasztott fejjel a hatalmasan hánykolódó szürke vízhegyek közepette.

Ez a látvány pedig olyan régi, mint maga a Földközi-tengeri utazás. A fedélzet négyszögletes nyílásán át nubiai és egyiptomi arcok tűnnek fel, matrózok mozognak csendesen a félhomályban, s a szél fújja vékony öltözéküket. Óvatosan, nyugtató hangokat hallatva közelednek az öszvérekhez, miközben a hajó fel s alá himbálódzik a tengeren.

A szárazföld még mindig messze volt, de keleti irányban, ahol a Libanoni hegyeknek kellett lenniök, már látni lehetett a hajnal első kavargó mozgását. Amint így vártam a napfelkeltét, gondolataim azokra a különös utakra tévedtek, amelyeken majd járni fogok: a rombadőlt városokra, amelyeket reméltem, hogy látni fogok, s a kikötőkre, ahova nap- vagy holdvilágnál fogok befutni. Amikor elsuttogtam magamban Tarzusz, Egezus, Filippi, Korinthus, Antiókhia, Ikónium, Szalamisz, Páfosz nevét, azok dicsőségesen visszhangzottak agyamban, s arra gondoltam, milyen szerencsés is vagyok, hogy itt állhatok ezen a hajón a hajnal