Calvin Synod Herald, 2012 (113. évfolyam, 1-12. szám)
2012-01-01 / 1-2. szám
20 CALVIN SYNOD HERALD -Nyiss ajtót, meg akarjuk látogatni anyádat - szólt a legátus kísérője. Az asszony lecsukott szemmel, öntudatlanul feküdt az ágyon, arcán emésztő láz pírja. A legátus elgondolkozott kissé, majd a kisfiúhoz fordult:- Fiacskám, édesanyádat holnap a városba visszük a vármegye doktorához. Reggel szekérrel jövök értetek, várj rám! A hídon át visszatért a faluba a kurátornál lévő szállásra. Számot vetett pénzével, bizony odavolt a nagyja, a nemesebbje, nem futotta belőle fuvarosra. Mert a doktorra és orvosságra is számítani kell valamennyit... A tervével azért nem hagyott fel. Korán reggel már ott volt a beteg asszony házánál. A fiával eléhúzatta a szánkót és útra készítette. Hosszú deszkákat tett beléje meg szalmát bőven, aztán fogta a beteget, és elhelyezte a szánkában.-Te fiam, itt maradsz hátul a szánka végén, és vigyázni fogsz a takarókra, én pedig húzni fogom a szánkát - magyarázta a fiúnak. Hegyen föl, lejtőn le szép simán haladt a szánka. Barabás Pál nagy párákat fújt a friss téli levegőbe, olykor megtörölte verejtékező homlokát, és megdörzsölte ujjait, amelyek ugyancsak meggémberedtek a szánka rúdján. Megérkeztek az ispotály udvarára. A legátus eltűnt a nagy épületben, nemsokára ápolók jöttek ki, és az asszonyt beszállították. A fiú egyedül maradt az üres szánka mellett. Nem sokáig kellett várakoznia. Barája, a jóságos fiatalúr kijött az épületből, és így szólt hozzá:- Fiacskám, menj haza szépen az üres szánkával, és bízzál Istenben: Édesanyád néhány hét múlva a maga lábán fog hazatérni... Végy magadnak ennivalót ezen a pénzen - nyújtott át néhány garast. Ezek voltak utolsó garasai. A vízen túliaknak ettől fogva ez volt állandó beszédtárgya: a titokzatos fiatalúr karácsonyi látogatása, annak édes vigasztalásai, alamizsnaosztogatása, meg a beteg asszony iránt tanúsított csodálatos kegyessége... Ki volt, honnan jött, miért cselekedte mindezeket? Ily csodát nem ért meg a vármegye egyetlen községe sem, mert csoda, ami történt, megfejthetetlen titok... Hacsak az ispotályban levő szegény asszony nem tud valami bizonyosabbat mondani a fiatalemberről. A szegény asszony néhány hét múlva csakugyan hazaérkezett az ispotálybői, éspedig a maga lábán, friss erővel, egészséggel. A tekintetében azonban valami különös volt, valami áhitatos vonás, és hangjában is változás érzett, csendesen és meghatottan beszélt.- Ki volt az a fiatalúr, aki ispotályba vitt téged a szánkóval? - kérdezték a falusfelei. - Nem beszéltek róla bővebben a doktor meg az ápolók?- Keveset beszéltek róla, de nekem az is elég - felelt az aszszony.- Áldott jó ember volt, ezüst tallérokat osztogatott, és gyönyörűséges dolgokat beszélt nekünk! - mondták a népek. Az asszony égre emelte szemét, és elragadtatással, rendületlen hittel szólt:- Hát én megmondom, hogy ki volt az a fiatalúr. Az Úr Jézus volt, higgyék meg... Ő olyan jóságos pártfogója a szegény asszonyoknak... Eljött hozzánk, hogy kegyelmeteket szép szavakkal megvigasztalja, és engemet meggyógyítson. Maga az Úr Jézus volt, higgyék meg!... Az emberek előbb megdöbbentek, de aztán az ő arcukra is áhítat és elragadtatás fénye ült.- Az asszonynak nyilván igaza van: Jézus volt, ki minket meglátogatott, és megszentelte a karácsonyi ünnepünket, az ő szent lelke van mirajtunk... Áldassék érte dicső neve... - kezdették hirdetni lelkesülten. A szegény asszony hálás szívéből úgy virult ki egy szép legenda, amelyet ma is beszélnek Maroskenden. A szentestén, ünnepek áhitatos hangulatában emlegetik az unokáknak, hogy Jézus egy karácsonyban meglátogatta a vízen túl lakó szegényeket, alamizsnát osztogatott nekik, és vigasztalást, jó reménységet csepegtetett szívükbe... Egy szegény beteg asszonyt pedig maga vont el szánkán az ispotályba... Gálfy Zoltán ÉLET ÉS REMÉNYSÉG (Részlet) TANÍTS SZÁMLÁLNI NAPJAINKAT... 12. Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. 13. Térj vissza Uram! meddig késel? és könyörülj a te szolgáidon. 90. zsoltár 12-13 Földi létünk elszakíthatatlanul kötődik az időhöz és a térhez. Az ember a világűrbe is magával viszi az idő, a tér földi követelményeit, mint csiga a házát. Ott is van fent és lent, előre és hátra. Ott is szabdalja az időt, annak másodperceit az óra vagy valamilyen ennél is modernebb eszköz. Ahogy egy jármű halad az úton és mellette szüntelenül a kilométerköveket és számaikat nézzük, úgy az idő futtában is szüntelenül számolunk. I. Hogyan számolunk? - ez a zsoltár első kérdése. Életünk egy hullámhegyhez hasonlít. Amíg felfelé kapaszkodunk, a magasba törünk, mindent magunk előtt látva előreszámolunk. Mennyi idő van még? - Kérdezzük türelmetlenül. Ez főleg az ifjúság kérdése. Miért nem gyorsul fel a csodálatos gépezet, ami az idő útján, alagútján, terein átrobog velünk! - ahogy azt a híres regény kérdezi. Amikor a célhoz közelítünk, fogynak a kilométerek, de mégis minden kilométer után egyre türelmetlenebbek leszünk, és kérdezzük: Hát még mindig ennyi van hátra? A türelmetlen előreszámolásnak következményei vannak:- Sietünk, és semmire nincs időnk. Amikor meg kellene állam, pihenni és szétnézni az idő tereinek szépségén, tájain, nem tesszük. Rohanunk tovább, mert az idő sürget, és sok mindent kell elérni.- Mivel sietünk, a megoldásainkban felületesek maradunk.
