Calvin Synod Herald, 2012 (113. évfolyam, 1-12. szám)
2012-01-01 / 1-2. szám
CALVIN SYNOD HERALD 21 Nem tudunk elmélyedni olyan dolgokban, amelyek hosszabb időt igényelnének. Terhűnkre válnak olyanok, amelyeknek örömmé kellene változniok. Nincs időnk elcsodálkozni egy szép kézimunkán, egy tökéletes alkotáson, egy megművelt kerten. Az előretörő élet - az idő szorításában - felületes marad.- A rohanó és felületes ember csak önmaga futásának biztonságát figyeli. Mint az autóversenyző a száguldásban, csak önmagát óvja. Ennek az a következménye, hogy nincs időnk megállani és a másik emberrel szót váltani, azt megérteni. Eredménye ennek a nevelési és egymásrautaltsági kapcsolatok fellazulása. A nevelő nem áll meg elég figyelmesen és elmélyülten a diák életénél, problémájánál, és a nevelésre szorult fiatal nem is próbál időt szakítani feladatai nyűgöt és alapos elvégzésére. Előreszámolva, rohanva a száguldó életben, egyre nagyobb sebességre kapcsoljuk az időgépet: nem marad semmire időnk, felületesek maradunk és érzéketlenek a másik ember iránt. Barát után kérdezünk, de nincs időnk meglátogatni. Társat és szerelmet keresünk, de nem adunk magunknak elég időt a meglelésre. Beszélünk elmagányosodásról és elidegenedésről, de nem vesszük észre, hogy minden mögött az idővel való bánásunkban van az alapvető hiba. így számolja türelmetlenül az előretörő élet az időt, és mondja: miért nem pereg gyorsabban, miért kell még várni? Teszi ezt főleg az ifjúság, az idő hullámhegyén felkapaszkodva. II. És a hegy csúcsától lefelé megkezdődik a visszaszámolás. Ennek kérdése így módosul ugyanazon az ajkon: Istenem, menynyi van még hátra? A kérdés változik, az emberek nem.- Mert fogynak a kilométerek, egyre félelmetesebbé válik az utolsón a szám, a felírás. Sietni kell, és be kell fejezni, amit eddig nem végeztem be. Ne szóljatok hozzám, ne kérjetek, nincs időm! A nappalok nem elégségesek, az éjszakák egyre rövidebbek. Összezsugorodik az idő, és mindent bele kell zsúfolni, amit még bele lehet.- Elfelejtem azt, ami ifjúságomban öröm volt, és nincs időm megállani, elmélyedni életem tapasztalataiban. Az élet értékei ottmaradnak az útfélen, nem nyúlok utánuk. Az élet elmélyült minősítése nem történik meg. Az élet tanulsága nem fogalmazódik meg. - Szintézis nincs, csak görcsös sietés, mert mindenre már kevés az idő.- És bekövetkezik az öregkor magánya: a környezet meg nem értése. A morcos, befelé fordult és önzővé vált élet. Valami baj van az előre- és a visszaszámolásunkkal. El kell gondolkoznunk azon, hogy miért szakadnak el életek egymástól, miért beszélnek néha többet a létező vagy feltételezett nemzedéki válságokról. Az ember ugyanaz marad az idő fonalán. És még a legkülönbek is. El kell gondolkoznunk azon, hogy egyik legnagyobb hazai pedagógus egyéniségünk, Pápai Páriz Ferenc is miként lett részese ennek az előre- és visszaszámoló rohanásnak, pedig a XVII-XVIII, századok fordulóján nem a másodpercek ezredrészével mérték az időt, hanem ahogy a versben van: napokkal. Rajongott érette a kuruc szabadságharac mámorában élő enyedi diákság. Ő nem átallotta egyedül védelmezni az enyedi zsinaton lelki rokonát, Misztótfalusit. Eltelik tizenöt év, következik a viszszaszámolás, a betegségek, és az alig hatvan éves professzor ellen támad az előreszámoló, rohanó ifjúság. Az eredmény a viszonylagosan korai halál, az enyedi iskola belső feszültsége - és elmaradt irodalmi alkotások. Valami baj van napjaink számolásának módjával! III. Első figyelmeztetés: a száguldásban elveszítettük szívünket. Elveszítettük, eladtuk vagy észre sem vettük, hogy nincs többé, és semmilyen hiányérzetet nem éreztünk. Az Ige ez alkalommal szívünket keresi. Imádkozik azért, hogy rátaláljunk, hogy örüljünk neki. Hauff meséjének hőse, aki eladta szívét, egy erdei kunyhóban talál rá a Fekete-erdő rengetegében, ott látja dobogni a saját szívét, amit pénzért, szépségért, örömért eladott. Isten embere. Mózes imádkozik: Segíts hozzá, Uram, hogy szívhez jussak. - Milyen fájó kiáltása ez az embernek! Hogy tud egyáltalán szív nélkül élni? - kérdezzük jogosan.- Adj szívet, Uram, hogy érezni tudjak, hogy az idő száguldásában, a napok számlálásának feladatában ne legyek pusztán érzéketlen gép. Ne váljak érzéketlenül felületessé, és ne legyek önzőén könyörtelen a másik ember iránt, aki ugyanígy fohászkodik szívért, szép érzelmekért. Ezek nélkül száguldó rohanás az élet. A veled való együttlét érzelem is, az alázat, a függés érzéke.- És adj szívet Uram, mert enélkül összezavarodnak az emberi értékek. Az igaz és a jó elveszíti jegyét, és a szép rúttá válik. Életünk fordulóin megszólalnak az érzelmek. Mintha nagyobbat dobbanna a szív és hangosabban kiáltanak utánunk: Ne hagyj itt, a tied vagyok! Juttasd érző szívhez, Uram, most azokat, akik ott nem találták meg egymást. Akik azt hitték, hogy a másiknak nincs szíve, pedig nekik kellett volna Mózessel együtt imádkozni. És hozd még közelebb azokat a szíveket, akik itt megértették egymást. Meg kell hallanunk ennek az egész Alma Maternek szíve lüktetését. Nemcsak a maiét, hanem mindazoknak dobbanását, akik ott ültek, és akik a falakról ránk néznek. Nem kell szégyelnünk érzelmeink gazdagságát, mert ezek jobbá, nemesebbé, az elődökhöz méltóbbá tesznek. Adj érző szívet, Uram, hogy helyesen tudjuk számlálni napjainkat. IV. Az Ige mást is kér: bölcs szívet. Nemcsak érző, hanem értő, ismerő, megértő szívet. Az értelem szívét. Nem ellentmondás ez, és nem elfelejtése az értelem fészkének, az agynak. Mindig figyelnünk kell magunkban, hogy a hit hogyan keresi az értelmet, a bölcsességet, és a találkozás helyéül nem az agyat, hanem az egész embert szimbolizáló szívet választja. Második figyelmeztetése a mai nap az Igének: elveszítettük bölcsességünk, intellektusunk igazi értékét. Imádkoznunk kell érte, mint ahogy a pusztában bolyongó és elvadult külsejű Dávid tette nagy vétke után: Feneketlen örvénybejutottam és az áradat elborít engem (Zsolt 69, 3). Dávid is és a bolyongó babiloni király is bölcs szívhez jut. Folytatás a 22. oldalon
