Calvin Synod Herald, 2012 (113. évfolyam, 1-12. szám)
2012-11-01 / 11-12. szám
CALVIN SYNOD HERALD 15 reli az illetőt, majd egy példázaton keresztül válaszol, amelynek a főszereplői utazók. Ha jól megfigyeljük, akkor azt találjuk, hogy ez a példázat nem csak egy, hanem több utazásnak a története. Először is egy „ember” utazik Jeruzsálemből Jerikóba. Útközben azonban rablók támadják meg, kifosztják és megsebesítik. Azután egy pap, majd egy Lévita is utazik ugyanazon az úton. Mindannyian keresnek valamit. Mindnyájuknak van valami célja, és ennek a célnak alárendelik a körülményeiket. Korabeli írásokból ismeretes az a tény, hogy a Jeruzsálemet Jerikóval összekötő útvonalon veszélyes volt utazni a rablótámadások gyakorisága miatt. A történet szereplői azonban hajlandóak voltak szembenézni ezzel a veszéllyel, nyilván azért mert útjuk végén valami olyan jutalom várta őket, ami megérte a kockázatot. Az első utazó sajnos rosszul kalkulált. Az utána arra járó pap és Lévita látta ugyan a bajbajutottat, de nem segítettek rajta. Ne gondoljuk azt, hogy annyira gonosz emberek lettek volna, hogy eszükbe sem jutott segíteni. Biztos vagyok benne, hogy ez a lehetőség is megfordult a fejükben. De miután mindent végig gondoltak, arra a döntésre jutottak, hogy a céljuk elérésében komolyan hátráltatva lennének (vagy talán meg is hiúsulna) ha megállnának segíteni a bajbajutotton. Egy negyedik ember is utazott ugyanazon az útvonalon. Egy szamaritánus. O kész volt nem csak felfüggeszteni az utazását, hanem komoly áldozatot is hozni az ismeretlenért. A Károlyi fordításunk ezt úgy adja vissza, hogy „könyörületességre indít la." Ebből a szép régi magyar szóból is kitűnik, hogy igazából nem állt meg, csak megváltoztatta az irányát. A „könyörületesség” útján folytatta a vándorlását. Biztos, hogy neki is volt egy célja, egy fontos dolga, amit éppen véghez akart vinni. De amikor meglátta a sebesültet, valami benső késztetés ráállította egy másik pályára. Úgy érezte, hogy ennek az új pályának a végén valami fontosabb van. Feladta az előző terveit és engedelmeskedett ennek a benső késztetésnek. Vajon csak ennyi utazóval van dolgunk, vagy van több is? Én azt gondolom, hogy a „törvénytudó” (nyilvánvalóan egy olyan személyről van itt szó, aki nem csak a mózesi törvényekben volt jártas, hanem annak korabeli magyarázatát is jól ismerte) is úton volt éppen. És itt nem arra gondolok, hogy esetleg Jézust követve rótta Galilea útjait, hanem valami sokkal fontosabbra. Egy lelki vándorlásra. Hiszen a legfontosabb kérdés a számára: „Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem?” Úgy tűnik, hogy ez a „törvénytudó” azt gondolta, hogy Isten országába be lehet masírozni, mert hiszen a kérdése ez volt: „mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem?” Jézus első reakciójából úgy tűnt, hogy ez a „törvénytudó” tudja a választ a saját kérdésére, de ez mégsem elégíti ki őt. A Mester kérdésére megadja ugyan a „helyes” (bibliaiskolai) választ, de érzi, hogy valami „nem az igazi.” Egy újabb kérdés merül fel benne: „ki az én felebarátom?” Ebből a második kérdéséből arra lehet következtetni, hogy (csakúgy, mint a Prometheus űrhajó utasai a mozifilmben) vándorútja során már eléggé eltávolodott a földtől, hiszen azt tudta, hogy ki Isten (és hogyan kell őt szeretni), de azt hogy ki a felebarátja azt már képtelen volt megállapítani. Ennek csak az lehetett az oka, hogy már olyan „lelki magasságokban” járt ahonnan Istent jól láthatta, de az embertársait már nem. De álljunk meg itt egy pillanatra (hiszen mi is úton vagyunk). Álljunk meg egy kicsit hát, és csóváljuk meg a fejünket, hiszen ilyen képtelen dolgot már régen hallottunk. Valaki tudja, hogy ki Isten, de azt, hogy ki a felebarátja azt már nem. Hogyan lehetséges ez? Nem állítom, hogy ez a „törvénytudó” nem rendelkezett semmilyen istenismerettel. Sőt, szinte biztos vagyok benne, hogy az út kezdetén, mikor a vándorlást elkezdte, még világos látása volt az Úrról. De ez a látás valahogy megkopott, meghomályosult. Az élő Isten helyét felváltotta valami más. Talán az útközben elért sikerei, talán a nagy tudása miatt (lásd 1 Korinthusi 8: 1), vagy éppen a sikertelenség frusztráló nyomása alatt fokozatosan elkopott az istenismerete. Az évek folyamán az élő Istenről alkotott képe átváltozott egy statikus bálványéra. Azt gondolta, hogy közelebb van Istenhez, mint az embertársaihoz, de valójában fényévek választották el Istentől. Hányszor találjuk magunkat ugyanebben a szituációban? Úgy viselkedünk mintha kielégítő tudással rendelkeznénk Istenről és az ő igéjéről (parancsolatairól), de nem tudjuk a választ az egy egyszerűbbnek tűnő kérdésekre. Tudjuk kicsoda Isten. Tudjuk, hogy hol lakik. Tudjuk, hogy hogyan kell tisztelni őt (még ha ezt a tudást nem is ültetjük át a gyakorlatba). De nem tudjuk, hogyan viszonyuljunk az embertársainkhoz. Talán ha megértjük, hogy mi volt ennek a „törvénytudónak” a legnagyobb mulasztása, magunkat is korrigálni tudjuk. Miért távolodott el ez az istent kereső ember a céljától? Erre a kérdésre akkor kapjuk meg a választ, ha figyelembe vesszük, hogy a történetnek még egy utazója van. Maga Isten. A „törvénytudó” elfelejtette, hogy Isten nem egy statikus, mozdulatlanságban élő személy. Az Úr mindig mozgásban van. O is folyamatosan utazik. Csakhogy ő nem elhagyni készül a földet, hanem éppen hogy ide jön. Eljön, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdesse, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsa, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessen és a vakok szemeit megnyissa, hogy szabadon bocsájtsa a lesújtottakat. Hogy megtalálja azokat, akik szükségben szenvednek. O ott van mindenki mellett, aki segítségre szorul. Ha tehát meg akarjuk találni őt, akkor nekünk sem elhagynunk kell ezt a bolygót (e világot), nem elmenekülnünk kell a nyomorúságaitól, hanem éppen hogy közelednünk kell hozzá. Ne essünk ugyanabba a hibába, mint ez az „írástudó” aki egy karnyújtásnyira volt Istentől, de mégsem volt képes felismerni őt. Szemtől szemben állt Istennel, de elmulasztotta az alkalmat, hogy tisztelje őt. Velünk is ez történik sokszor. Mi is el akarjuk hagyni a földet. Hátunk mögött szeretnénk hagyni ezt a világot. És elmenni (elmenekülni) a mennybe. Olyan lelki magasságokba emelkedni, ahol már nem tudnak elérni minket ennek a világnak sem a hívságai sem a hántásai. Ilyen módon akarunk „rátalálni” Istenre. De ez egy teljesen téves teológia. Isten akarata az, hogy itt és most (a mai napon) találkozzunk vele és ennek a leggyakorlatiasabb módja az, hogy minden nap megtaláljuk a rászoruló embertársainkat. A legfontosabb kérdés ebben az életben nem az, hogy „honnan származunk,” hanem az hogy „ki az én felebarátom” ma, akinek segíteni tudok. Meg kell értenünk, hogy O rajtunk keresztül akar megnyilvánulni ebben a világban. Abban a pillanatban, ahogy meglátjuk a szükséget és megtaláljuk a lehetőséget arra, hogy segítsünk, megtaláljuk Istent és ő megtalál minket. Rév Tóth Viktor Hawthorne, CA
