Calvin Synod Herald, 2012 (113. évfolyam, 1-12. szám)
2012-11-01 / 11-12. szám
16 CALVIN SYNOD HERALD H. V. Morton: PÁL APOSTOL NYOMÁBAN A mű eredeti címe: IN THE STEPS OF SAINT PAUL Fordította: Dr. Marino Sándorné sz. Kilián Magdolna Folytatás múlt számunkból S ha ez az idegen követte volna szemével az egyik galileai halász magas alakját, vajon megmondhatták volna-e neki, hogy „Az ott Péter, aki meg fog halni a hitért és Róma szívében fog nyugodni, s híre el fog terjedni az egész világon. A másik ember, az a buzgó és lelkes - Pál. Amikor minden, amit itt látni körülöttünk, csupa por és hamu lesz, az ő szavai még mindig élnek. O is Rómában fog nyugodni és a világ minden részéről jönnek majd emberek, hogy térdeljenek sírjánál.” 4. A tengerentúli, vagyis a hellenisztikus zsidók nagy szerepet játszanak a Cselekedetek Könyvében és Pál hittérítő útjának történetében. Ezek görögül beszélő zsidók, a Római Birodalom különböző városaiból valók voltak. Jeruzsálembe úgy zarándokoltak, mint ahogy a mohamedánok Mekkába. Sokan úgy gondolják, s nehéz volna megállapítani miért, hogy a zsidóság csak Heródes templomának a lerombolása után (Kr. u. 70-ben) szóródott szét a földön. Ez a szétszóródás, vagy ahogy nevezik diaszpóra már a Krisztus előtti századokban elkezdődött. Nagy Sándor, aki 300 évvel Krisztus előtt született, adta az első lökést erre. Ez a hatalmas hódító nemcsak nagy birodalmat akart alapítani, hanem a hellénisztikus műveltséget akarta elterjeszteni az egész világon. Ahogy Napoleon katonái marsallbotot vittek hátizsákjukban, Nagy Sándoréi Homéroszt és Arisztotelészt. Nagy Sándor rövid karrierjének eredményeként számtalan új és életerős hellénisztikus várossal gazdagította hódításainak óriási területét. Biztonságos új utakat építettek mindenfelé és a kereskedelem számára új lehetőségek nyíltak. Az új világ hatalmas vonzóerővel bírt a zsidóság számára. Hamarosan meg lehetett találni mindenhol zsinagógáikat. Krisztus korára a zsidó nemzet nagyobb része Palesztinán kívül élt, s a becslések szerint 7 14 millióra tehető a zsidók száma, azaz a Római Birodalom egész népessége 7 százalékára. A konzervatív és magukat elkülönítő palesztinai zsidók lenézték mint gyengébb és kevésbé jóhírü vallásos szektásokat a diaszpórában élőket, akik pénzt kerestek és a pogányok megszentségtelenítő jelenlétében éltek. Habár a görögül beszélő zsidóknak alkalmazkodniok kellett a pogány környezethez és belekényszerültek a pogány gondolkodásmód főáramlataiba, mégis szenvedélyes intenzitással tartották meg zsidó mivoltukat. Jeruzsálemre, mint a Szent Városra tekintettek, éppen úgy, mint a mohamedánok Mekkára. Évi hozzájárulást fizettek a Templomnak, melyet egyszer egy évben ünnepélyes szertartással vittek Jeruzsálembe. A kegyesebb tengerentúli között voltak olyanok, akik arról álmodoztak, hogy idős korukban Jeruzsálem szent falai közé vonulnak vissza, hogy ott temessék el őket. Néhány közösség még különleges hellénisztikus zsinagógát is tartott fenn a városban. Következésképpen a diaszpórában élő zsidók csupán földrajzi értelemben tartoztak a Római Birodalomhoz. Ahogy a rómaiak kiszolgált katonáik részére kolóniákat hoztak létre szerte a világban - melyek valójában idegen talajba ültetett parányi Rómák voltak, - ugyanúgy a a különféle nagy városokban élő zsidóközösségek kis Jeruzsálemek voltak egy idegen országban. Az ilyen városok bennszülött lakossága pedig nem jó szemmel nézte őket. A zsidók már a keresztrefeszítés előtt is népszerűtlenek voltak világszerte. Görögök és rómaiak egyaránt szívből utálták a zsidókat, akik zárt közösségekben láthatóan külön életet éltek: különleges törvények szerint étkeztek, tartózkodtak a disznóhús és kagylófélék fogyasztásától, s szombatonként eltűntek titokzatos zsinagógáikban. Mindezek következtében nem voltak kellemes szomszédoknak tekinthetők. Mivel a vallás és a politika a klasszikus ókori gondolkodásban szorosan összetartozott, s a zsidók azt is visszautasították, hogy legalább formailag hajtsanak térdet a közigazgatási és birodalmi istenségek előtt, a városok és a cézárok iránti hűtlenség állandó vádjával illették őket. A gyűlölet másik forrása az az előjoguk volt, amelyet a zsidók a rómaiak alatt élveztek. Ez magában foglalta többek között a katonai szolgálat alóli mentességet. A pogány városlakók feltették a kérdést, miért van az, hogy ez a keleti nép, mely a városban él, s abból szerzett jövedelmének egy részét Jeruzsálembe küldi, s olyan arrogáns semmibevétellel viselkedik a pogányokkal és intézményeikkel szemben, - a kormány részéről mégis olyan kegyben részesül? Gyakoriak voltak a pogromok, s az előjogokhoz való ragaszkodásuk tüntetésekhez vezetett, melyek gyakran lázadásokban végződtek, úgyhogy a zsidóknak, mint agitátoroknak az egész birodalomban rossz hírük volt. Rómában a zsidók politikai befolyása akkora volt, hogy egy alkalommal, amikor Cicero Flaccus melletti védőbeszédét tartotta, bejelentette a bíróknak, hogy olyan halkra veszi szavát, hogy csak ők hallják meg - mivel egy nyugtalan zsidó kerületben beszél. A hivatalos magatartás a zsidók iránt egészében véve kedvező volt, de uralkodókként más és más, aszerint, hogy a birodalmi trónt körülvevők anti- vagy filoszemita érzelműek voltak. Hozzá kell még tenni, hogy a szegény és középosztályú zsidók millióin kívül, az egész Birodalomban számos óriási vagyonú zsidó élt, akiknek a politikai befolyása néha nagyon nagy volt. Ezeknek a vagyonos zsidóknak a fejei a heródesi uralkodóház tagjaiból kerültek ki, akik Rómában nevelkedtek, csak úgy, mint az indiai maharadzsák fiai Etonban vagy Oxfordban. Ezek az ifjak látszólag rómaiakká váltak és barátaik a római társaság legjavából valók voltak, beleértve még a császári ház tagjait is. így politikai befolyásuk időről időre óriási volt. Julius Cézár nagy barátja volt a zsidóknak. Soha sem felejtette, mennyivel tartozik Antipatemek, a Nagy Heródes apjának, aki felismerve, hogy Caesar kerül majd az élre, hirtelen irányt változtatott és kimentette őt egy nagyon veszedelmes katonai helyzetből Egyiptomban. Amikor a meggyilkolt Caesar a ravatalán feküdt, a római zsidók zokogva álltak a fáklyák körül sok éjen át. Tiberius, aki a keresztrefeszítés idején uralkodott, nem volt részrehajló a zsidók iránt, s legfőbb minisztere, Seianus, heves antiszemita volt. Talán ez lehetett egyik oka annak, amiért Poncius Pilátus kemény kézzel kormányozhatta a zsidókat tíz
