Calvin Synod Herald, 2012 (113. évfolyam, 1-12. szám)
2012-11-01 / 11-12. szám
14 CALVIN SYNOD HERALD Reformáció után 2012-ben Nemrégiben néhány magyarul elkészített önéletrajzot fordítottam angol nyelvre, mert néhány ápolást és gondozást végző ismerősöm, külföldön szeretne munkát vállalni a szociális szférában. Az önéletrajzok egy oldalasok voltak és tartalmazták a tanulmányok és szakmai tapasztalatokon túl, az érdeklődési területet és egyéb képességek ismeretét. Az egyikük odaírta az egyéb képességekhez, hogy hittel végzi a munkáját. Fontos, számít és sajnos nem magától érthetődő, hogy gondozást, gondoskodást, ápolást, állapot-javítást csak így lehet megvalósítani ebben az esztendőben is. Külföldi utazásaim alkalmával, találkozhattam az írországi Presbiteriánus Egyház (The Presbyterian Church in Ireland) azon formanyomtatványával, amit azoknak a lelkipásztoroknak kell kitölteni, akik abban az egyházban szeretnének szolgálni. Az egyik nyomtatvány abból állt, hogy minden jelentkezőnek be kellett jelölni azokat a pontokat (12-t), ami fel volt sorolva a képességekből és tulajdonságokból (összesen 45 pont volt). Kíváncsiak voltak a nyomtatvány összeállítói az egyházi szolgálatra jelentkező önismeretére. Az egyik kérdés az volt: hisz-e Istenben a jelentkező? Hisz-e a mai Magyar Református Egyház abban az Istenben, aki eddig még hitt bennünk? Hogyan mutatja ezt meg? Miben éli át? Látható ez a hit a gyülekezetek életében? A zsinat, egyházi vezetés, presbiterek, gondnokok munkájában? Lehet-e erről a hitről hallani a lelkipásztorok Igehirdetéseiben? Amiről azt hisszük, hogy evidens nem az, és mivel nem az, ezért közhellyé tesszük. A reformáció 2012-ben önismeretet is jelent. Ismerni azt, ami bennünket magyar reformátussá tesz, megismerni a Bibliát, emlékezni a hagyományokra (képességekre és tulajdonságokra), lépést tartam a világgal és újra és-újra találkozni Jézussal. A reformáció akkor él tovább, ha állandóan változásban van. Meghagyni az Isten kijelentését Kijelentésnek, úgy hogy semmilyen turpisággal, belemagyarázással, megtévesztéssel, nem emeljük magunkat az Atya föle. A reformáció azt is jelenti, hogy az Isten és ember kapcsolatában, meghagyjuk az erőviszonyokat. így tarthatjuk meg az egyensúlyt, mert a reformáció arról szólt 1517. Október 31 .-én hogy az egyház állítsa vissza azt az egyensúlyt, ami kibillent, és amit nem lehet megvalósítani a Szentírás igazi és pontos ismerete nélkül. Ez az esztendő pedig ismét a kibillentésről szól. Kibillentet életek, amik már nem a megszokott mederben folynak. Kibillentett családok, gyermekek, fiatalok, felnőttek, idősek. Megvonások, csoportosítások, leépítések, átnevezések, leértékelések és egyensúly zavarok. De ezt a fajta egyensúly zavart nem a belső fülben található egyensúlyközpont sérülése okozza, hanem az, ami kijön az ember szájából („Nem az fertőzi meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami kijön a szájból az fertőzi meg az embert.” Mt. 15:11). A reformáció azt is magában foglalja, hogy minden református érzi annak a felelősségét, hogy mit mond ki és mit mutat meg. A Luther Márton által elindított vita, addig lesz életben, amíg lesznek olyan reformátusok, akik hajlandóak szót emelni, kiállni és Krisztust odaélni az emberek elé, vitatkozni pedig mindig lesz kivel. Csatlakozunk-e ehhez a programhoz? Fel vagyunk-e készülve? Visszatudjuk-e állítani azt, ami kibillent? Nemrégiben találkoztam egy kisfiúval, aki másfajta játékot játszott, mint a korabeli gyerekek. Egy fal mellett állt, és a két kezével, nagyokat erőlködve a falat nyomta. Amikor megkérdeztem mit csinál, azt mondta, hogy arra vigyázz, hogy a fal ránk ne omoljon. Amíg a gyermekek segítenek, hogy ne legyen nagyobb (öszsze)omlás, nem reménytelen a reformáció, egyházon belül és kívül, csak mi is segítsünk magunkon és másokon. Annyi (fel?) újítást tudunk adni, amennyi alá hajlandóak vagyunk vetni magunkat 2012-ben. Bíró Tamás-Református lelkipásztor Nyugat Oldali Magyar Református Egyház, Cleveland, Ohio Az alapvető kérdés Lukács 10:25-37 Ebben az évben mutatták be a mozikban Ridley Scott várva várt sci-fijét, a Prometheust. A film egy mindenre elszánt kutatókból álló csoportról szól, akik egy űrhajóval elutaznak a galaxis egy messzi pontjára. Pénzt, fáradságot nem kímélve vállalkoznak a veszélyes feladatra. A film egyik csúcspontja, amikor az egyik főszereplőnek nekiszegezik a kérdést: mi lehet olyan fontos, hogy kész érte mindent feláldozni, beleértve a maga és mások életét is? A válasz: „Az emberiség legfontosabb kérdésére akarok választ találni.” Ez az elemi kérdés pedig (legalább is a film készítői szerint) az, hogy honnan származik az emberi faj? Ahogy ott ültem a moziban szinte önkéntelenül tört fel bennem a kétség: valóban ez lenne a legfontosabb dolog az életben? Tényleg ez az a kérdés, amire mindenképpen választ kellene kapnunk ahhoz, hogy a bennünk lévő tudásvágy ki legyen elégítve? Vajon nincsenek-e ennél is fontosabb kérdések? Például hogy van-e Isten, és ha van, akkor mi a neve, és hogyan lehet tisztelni? Vajon az 0 teremtményei vagyunk-e, és ha igen, akkor mi a célja az életünkkel? Mi a legfontosabb kérdés az én életemre vonatkozóan? Ismer engem Isten? Tud rólam? Tudja, hogy itt vagyok? Ismeri a problémáimat? Tud-e segíteni? Akar-e segíteni? Lehetséges találkoznom vele ebben az életben? Önkéntelenül imádkozni kezdtem (természetesen nem ejtettem ki a szavakat hallható hangon, de az, Aki a szíveket vizsgálja hallotta a kérdéseimet). A válasz késedelem nélkül érkezett. Szintén nem egy hallható hang volt, csak egy halk suttogás a szívemben, ami mégis jóval erőteljesebb volt, mint a Dolby Digital rendszer. Amit hallottam soha nem fogom elfelejteni: „Viktor, a legfontosabb kérdés az, hogy ’ki az én felebarátom?’” Ismerős volt ez a mondat a Lukács evangéliumának tizedik fejezetéből, az „irgalmas szamaritánus” példázatából. Valószínűleg mindannyian hallottuk már ezt a sokat idézett bibliai részletet, amelyben egy „törvénytudó” megkérdezi Jézustól, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy „örök életet vehessen.” A Mester egy visszakérdezéssel a megfelelő gondolat mederbe te-
