Calvin Synod Herald, 2011 (112. évfolyam, 3-12. szám)
2011-03-01 / 3-4. szám
CALVIN SYNOD HERALD 21 Nyirő József MENEKÜLÉS Folytatás múlt számunkból Itt a perc. Mégegyszer végignézek a szobán, a drága otthonomon. A bútorok olyan dermedten állanak, mintha tudnák, miről van szó... Meghajtom fejemet, és az utolsó csillag is lehull a lelkemben. Kissé megszédülök és nekidőlök az ajtófélfának. Egyedül vagyok. Olyan egyedül, hogy örök cinkosom, árnyékom is eltűnt a lábaimtól... Aztán az jut eszembe, hogy valamit mégis meg kellene csókolnom itthon, búcsúzóul, utoljára, de lábaim hirtelen a küszöbhöz fagynak, mert a harmadik szobából gyermekeim drága, önfeledt kacagása hangzik fel. Bizonyosan édesanyjuk játszik velük.- Ha tudnák, ha tudnák! - és észrevétlenül kisurranok az ajtón. Este van. Az ég megtelik rejtelemmel, torkomra rászorul a félelem hideg keze. Merre menjek, hová legyek?... Most jut eszembe, hogy erről nem is gondolkodtam, csak valami homályosan sürgeti bennem, kiabálja az erdőt, rengeteget, mint az űzött vadban az ösztön. Csak oda bevehessem magamat! Fellesek az égre. Szerencsém van. Nehéz felhő-hullámok teijengenek szét rajta. Lábujjhegyen megyek végig a falu házai közt, és mégis minden lépésem az agyamban visszhangzik, a kapu-csattanások és árnyékok ijesztőek, ellenségesek, árulók. Minden zugra, neszre figyelve, kikerülöm az útra kieső kis ablakfényeket, szinte gyűlölöm a házacskákat, hogy nem akarnak elfogyni (pedig mennyire tele vannak szegények jajjal és bajjal!) - s csak a kéményükön ülő bagoly nyugalmát irigylem, amely kerek lángszemével a jövőjüket nézi mozdulatlan. Alig pár kilométerre a bükkös, és mire odaérek, mégis olyan fáradt vagyok, hogy az első fa alá le kell ülnöm. Hátam mögött csendesen az erdő zúg, előttem a mezők hallgatnak, távolabb a falu rémlik a fekete homályban. Nem bírom a szememet levenni róla és keserűen rágom a múlt, az emlékek drága gyökérszálait, míg az orrom a könnytől megvastagszik. Arcom fehér, szívem nem is dobog, az órám ver helyette, feltűnően. ...Vajon mit csinálnak az enyéim? Észrevették-e szökésemet? Engem siratnak-e, féltenek-e, vagy már a rájuk tört csendőrszurony előtt reszketnek? Mindegy. Az ő érdekük is, hogy így történt. Valahogy elviselik a megpróbáltatást, amíg másképp lesz. Nem szabad érzékenykedni. Mihelyt lehet, követni fognak. Megvan annak is a lehetősége. Mit sorvadozom itt? Tulajdonképpen régi álmunk teljesül, hiszen hazatérek, újra szabad, független magyar lehetek, szenvedéseinknek vége lesz. Igen, igen, de nem így. Nem így!... Másképpen gondoltuk, másképpen terveztük!... Elnémulok, s a tücskök tovább sírnak a lábaimnál. Napok óta bujdosom az ismeretlen erdőkben éhesen, ziláltan, mindenre és mindenkire gyanakodva, elszántan. Más ember lettem, mintha kicseréltek volna. Érzékeim megélesedtek, búvom a bokrokat, sűrűségeket, szimatolok, lappangok és szemeim gyűlölettűi lobognak, mint a vadakéi. Órákig lesem az esztenákat, pásztokokat, hogy kelepcébe ne essem. Tőlük tudom, hogy üldöznek, a határokat is megerősítették. Hazudom, áltatom és félrevezetem őket. Nem bízok senkiben. Lehetetlennél lehetetlenebb terveket koholok, és ha néha pihenek is, nyitott szájjal lihegek, mint a farkas. Már nem félek, de sötét indulatok torlódnak bennem. Az első nap ernyedtsége, gyengesége elmúlt, félelmetes erőt érzek magamban és fáradhatatlan vagyok. Túlnőttem az emberi képességeken. Törvény, rend, szokás, minden levedlett rólam. Néha magamra döbbenek: „Én vagyok ez az ember?...” Már családomat se féltem annyira. „Vigyázzatok, mert ha a hajuk szála is meggörbül...” Csak józan ésszel esztelenség ez a gondolat. Úgy látszik, a külsőmön is meglátszik, hogy mivé lettem, mert a pakulárok keresztet vetnek a láttomra, s a kutyájukba belereked az ugatás, pedig semmi fegyver nincs nálam. Magam vagyok a fegyver, az ítélet, a bosszú és a halál. Kisugárzik egész lényemből. Igen, igen. Erre a pontra egyszer mindenki elérkezik, és akkor tűz lesz, akkor vér lesz, akkor jaj lesz!... Furcsa. Már kacagni is tudok. Ok nélkül és önkéntelen. Isten őrizzen az ilyen kacagástól! Azt se tudom, hogy tulajdonképpen hol vagyok. Ez a vidék előttem ismeretlen, de már nem törődöm vele. Kényelmesen járok a fák közt, és mindegy, hogy hol dőlök le szendergésre. Félelmes és néma rengeteg sziklákkal és szakadékokkal, vad-szaggal és titkokkal. Valahonnan fejszecsapások konganak ide. Füst is látszik. Arra veszem a lépteimet. Néhány nyavalyás favágó nem számít. A hátuk mögött ütközöm ki a sűrűből. Felegyenesednek és rám bámulnak. Magam is meglepődöm. A falumból való két ember. Ők is megismernek.- A tekintetes úr? nyögik. - Hát nem szökött át a határon? Vállat vonok.- Eltévedtem az erdőben. Azt se tudom, hol vagyok tulajdonképpen.- Itthon! - suttogják. Ez a Kútpataka bérve. Arra fennebb van a határhalom. Óra járás sincs.- Szóval visszakerültem, ahonnan elindultam... Maguk mit reszketnek? A két ember lesüti a szemeit.- Nem magunk miatt... az őrmester úr...- Az őrmester úr gazember! Értik?... Ha találkoznak vele, nyugodtan megmondhatják, hogy láttak. Beszéltek velem.- Mü, hogy szólnánk! Isten őrizzen! Elég baja van így is a tekintetes úrnak. Úgy vadásszák, mint a nyulat.-Tudom!- Tudja? Elhallgatnak, a fejüket csóválják és titokban egymásra pislognak. Két szegény magyar. A rám nézésük azt mondja: „Könnyű az úrnak, mert márnincsenkisebbségi sorsban! Igaz,hogy földönfutó, de szabad ember, akinek nem kell rettegnie éjjel-nappal, viselni a folytonos gyűlöletet megalázottan, jövőtlenül, senkiben sem bizakodva, kiszolgáltatottan, folytonos veszedelmek közt.” Nézem és sajnálom őket. Minden együttérzésem feltámad, a közös
