Calvin Synod Herald, 2011 (112. évfolyam, 3-12. szám)
2011-03-01 / 3-4. szám
sors, melyet annyi ideig együtt hordoztunk. Összecsikordítom a fogaimat és igyekszem nem gondolni rá.- Hogy van a feleségem, a családom?- Most már nincs baj, békében hagyják, de első éccaka mindent felforgattak a háznál. Aszondják, hogy a tekéntetes úr valami cédolát hagyott hátra. Abból látták, hogy hiába faggatják. Megkönnyebülök.- Ha hazamennek, nyugtassák meg! - állok fel a tüzük mellől.- Hova megy? Mit akar? - ijed rám a két székely.-Azzal maguk ne törődjenek! És újra bevágok a sűrűségbe, egyenesen a határnak. Egyikük utánnam szalad.- Tekéntetes úr! Jó uram! Az Isten a dolgát! Nekimegy a kész veszedelemnek! Várja meg legalább az éccakát! Ránézek, mosolygok és szótlanul továbbmegyek. Az ember szömyülködve néz utánam. Lehet, hogy meg vagyok bolondulva, lehet, hogy halál lesz a vége, de én többet a saját földemen nem szököm. Átmegyek a határon, mert nem tehetek mást, de nem szököm. Árulás, holtomig tartó szégyen volna. Lehet, hogy ostobaság amit teszek, vagy fényűzés pár óráig a szabadsággal. Mindegy. Megéri, hogy végre ember lehettem hazugság, leplezés, rettegések, hízelgés, túlzott meggondolások, okos megfontoltság, a pillanatok folytonos mérlegelése nélkül, nyíltan, egyenesen, a magam igaza és joga szerint, emelt fővel. Ember, a magam értéke és bűne szerint. Ember... Már nem fedezem magam lombokkal, rejtekekkel, fatörzsekkel és éccakával. Nem lappangok szírtek mögött lapulva, szakadékokban, nyomokat tüntetve, ellenséget látva az élőfában is, hanem szilárdan tartok célom felé, mindenen áthatolva, mint a kísértet. Gátlásaim eltűntek. Homlokot és öklöt vetek szembe a veszedelmeknek. Csak most látom, itt a békés bükkök alatt a lomnbokon átszürődő fényben állva, hogy miből szabadultam. Szeretnék visszafutni, hogyha már mindenkinek nem is tudom, legalább annak a két embernek eláruljam a titkomat.- Mégis jó volna óvatosnak lennem, számot vetni a körülményekkel, túljárni a határőrök éberségén, esetleg pénzzel... - nyögi bennem a régi világ, a tapasztalatok és a „józan ész” félreveri bennem a vészharangot, de én már ezeken túl vagyok. Többé már nem kerekedhetnek ezek fölém, mert én ártatlanul szenvedtem olyan hosszú időn át. Engem többé meg nem gyaláz senki! Aki utamba áll, azt megölöm. Megölni valakit, embert ölni?.. Ejnye, be furcsa gondolat!.. Még nem szoktam hozzá, pedig bennem él régóta, csak nem mertem még kimondani... És most valósággal ujjong bennem, a kéje eloldozódik a tagjaimban és nehéz párát fújok magam elé, aminek kötélszaga van. Az idegeim azonban túl vannak azon, hogy ilyen kicsiséggel törődjem. Az arcom mégis megkeskenyedik, mikor fakón, elszántan magam elé mondom:- Egyelőre se nem táplálom a gondolatot, se nem tiltakozom ellene. Megyek, haladok előre, nyíltan, fedetlenül, amerre a lábam visz, és pihenem, amíg belém nem harsan a kiáltás:-Stai! 22____________________________________________________ Alig húszlépésnyhire egy határőr katona szegzi nekem a fegyverét. Ránézek és - igen - most már tudom, hogy meg fogom ölni. A mellem elszorul, lehet, hogy hideg a testem is, de minden különösebb izgalom és szó nélkül, szinte komótosan megyek szembe vele.- Állj! - hallom újra, de ez a katona nekem nem árthat. Érzem. Tudom. Azt is látom, hogy magányos poszt. Nincsenek mások a közelben. O azonban vajon tudja-e, hogy mi vár rá? - Ha tudja, miért nem lő? Olyan ez a dolog, mintha álmomban történnék. Most már pillanatokon múlik minden. És ekkor a katona leengedi fegyverét, tiszteleg és megkönnyebülve azt mondja:- Te vagy az, uram?... Akinek birtoka volt Újfaluban. A mi volt Domnunk!- Te... te... ismersz engem?- Hogyne ismerném?.. Én vagyok a Joane, a Moisa fia, akit megmentetettél a haláltól, mikor a szekér keresztülment volt rajta. Egyszerre magamhoz térek, mintha a halálból ébredtem volna. Tétova mozdulatot teszek a kezemmel a homlokom felé és körülnézek. Most ismerek rá a világra. Szörnyen fáradt vagyok és alig hallom a Joane kérdését: Nem ismersz meg, uram?... Nem emlékszel?- Hogyne, hogyne!... Régen volt. Van tíz esztendeje. A legény egészen megélénkült. Látszik, hogy őszinte az öröme.- Nem tudtam, hogy te vagy az, mikor a nevedet az őrmester úr kiadta parancsba... Milyen szerencse, hogy velem találkoztál! Testközelbe lépik hozzám és bizalmasan hunyorgat.- Át akarsz szökni?... Én engedlek, mert tejó ember vagy. Megmentetted az apámat... Csak itt menj, ezen az ösvényen’... Jól is teszed. Nem jó nektek most itt, nálunk! A legényre nézek hosszan, mélyen és megrázom a fejemet.- Nem Joane, Nem akarok átmenni a határon.- Nem akarsz?- Már nem!... Vállalom a sorsot. Most már szégyellem, hogy eddig is eljöttem, de megérte, mert veled találkoztam... Nos, Isten áldjon, Joane!...- Igazán visszamégy?- Ti ezt még nem értitek, fiam, de majd eljön ennek is az ideje... A katona tát ott szájjal bámul utánam, míg eltűnök a fák közt. Egyenesen az állomásra megyek. Gondoskodom a védelemről, és azután jelentkezem a hadbíróságon. Az ügyvéd nem akar hinni a szemeinek, mikor meglát és a nyakamba ugrik.- Tudod-e te, hogy milyen szerencsés vagy?... Annak a kémgyanús fiatalembernek kiderült az ártatlansága, és megszüntették ellene az eljárást... De azért jó volt, hogy arra a pár napra félrehúzódtál. ____________________________CALVIN SYNOD HERALD Vége
